Az 1936-os disszertáció 174 oldalas, egyoldalra (recto) van gépelve. Ez megtalálható a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Központi Könyvtárában (1093 Bp., Közraktár u. 18–20): E. K. 7054 sz. alatt.
Ugyanez a munka a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában is megtalálható, a 4523 sz. alatt (Az írásos megjegyzés hozzá: A Magyar Társaság és Falukutató Intéztet által 1935-ben hirdetett községmonográfiai pályázatra érkezett pályamunka annak a szerzőnek a doktori értekezése is. L. még az EA 4488 sz. tételhez csatolt jegyzéket is. A szerző Steinecker professzor tanszékén volt.) A pályázati elfogadás az 50 pengő kitüntetéssel, alább látható. A kisebb terjedelmű munka Berzencére vonatkozik. (A nagyobb terjedelmű, a Tiszazug szociográfiája, 100 pengővel lett jutalmazva, az 262 oldal, számtalan táblázattal.)
Csak a címben szerepel Berzence, máshol mindenhol Berzencze van írva, mint ahogy következetesen Festetich szerepel!
Megjegyzések a szövegben: (megj.: dr. Szállási Jánostól – kisebbik fiától – a 70 évvel előbbi kifejezések szükségesnek látszó magyarázatára.)
Hazánk zajos fővárosától messze, Somogy-ország délnyugati csücskében a végtelen erdőkkel szegélyezett vadregényes Dráva-parton húzódik meg csendesen kedves szép szülőfalum: Berzencze. Nem találunk Csonka hazánkban talán egyetlen oly szép lombos falut még, amelynek magaslatait annyi akác, völgyeit és susogó patakjait annyi fűz-, nyár- és gyümölcsfa árnyékolná be, mint e helységét.
E félreeső határmenti községbe, mintha csak a drávántúli balkáni műveletlenség gyilkos golyójától féltek volna, oly későn és csak óvatosan, lépésről lépésre lopództak be a nyugati szokások, az európai divat. Igaz, amikor aztán itt is gyökeret vertek, kíméletlenül kezdtek pusztítani mindent, ami ősi. Rövid pár év alatt gyökeresen tépték ki a nép lelkéből, nemcsak a középkori szokásokat, elmaradottságot, hanem a megsemmisülés veszedelmével fenyegették még a régi szép szokásokat és a mocsoktalan erkölcsöt is. Sőt e két utóbbiban tán még az előbbieknél is nagyobbat ártottak. A régi romantikus Berzenczéből már ma is csak hírmondókat találunk, de ha tovább is így megy, hamarosan ennek is csak a hamva marad.
Berzencze népéről, történelméről és egyáltalán Berzenczéről összefüggő munkát eddig még senki sem írt. Pedig nagyon is megérdemelte volna, nemcsak szépségéért, hanem azért is, mert mint Benedek Elek mondja Somogyra: ott „az ős magyar típus legtisztábban maradott meg”. Értekezésem anyagát tehát a legelképzelhetetlenebb és véletlenül reábukkant forrásokból éveken keresztül kellett gyűjtenem. A legösszefoglalóbb anyagot az 1928. évben írt „A Berzenczei róm. kath. plébánia történelme”-ben és Borovszky: „Magyarország vármegyéi és városai”-ban találtam. Ez utóbbiban is azonban nem is egy teljes oldalon, s annak is a fele a jelenkor eseményeit tárgyalja. Az előbbi pedig kizárólag a plébánia történelmének a XVIII. század utáni eseményeivel foglalkozik. Így a történelmi adatokat régi és újabb történelmi művekben elszórt egy-egy rövidke mondatból kellett kihámoznom.
A régi néprajzi adatokat pedig Maronics (megj. utóbb: Markos) László tanító úr segítségével, Benedek Elek és Gönczi Ferenc módjára a nép közé vegyülve kellett összeszednem. Azt azonban nem mondhatom, hogy az adatok összegyűjtésében itt is nagy nehézségeket kellett volna leküzdenem; mégpedig azért nem, mert először maga a nép sem mondható túlságosan zárkózottnak, másodszor pedig, mert már születésemtől fogva ismerem falumat, és már eddig is több külföldi állam parasztságával igyekeztem ottlétem alkalmával összehasonlítani. Mint domácsit (földit) a nép is a legteljesebb bizalmával tisztelt meg, s az általam nem teljesen ismert szokásokról és babonákról a legnagyobb készséggel nyújtott felvilágosítást. Így eme értekezés kidolgozásánál feladatom csupán a már régen szerzett tapasztalataimnak és megfigyeléseimnek kiegészítésében és hű leírásában merült ki.
Berzencze elnevezéséről semmi bizonyosat sem tudunk. Ez elnevezéssel csak 1332-ben találkozunk először. Sokan a benne előforduló „e” betűkről és a név hangzásából magyar eredetre következtetnek. Emellett hozhatjuk fel azt, hogy e terület a honfoglaló magyaroknak hatalmába, Bogát vezér kezébe került s ezt meg is tartották egészen a török hódoltságig. Csak ez alatt és később szivárogtak ide horvátok.1 Eszerint tehát a magyarok alapították volna.
A magyarok bejövetele előtt azonban ezen a környéken szlávok laktak, kik már az Árpádok alatt elmagyarosodtak.2 Nagyobb tehát a valószínűség arra, hogy a falut a szlávok alapították és nevezték el, s csak később foglalták el a magyarok, akik a község szláv nevét – mint annyi más esetben, úgy itt is – a magyar nyelvnek megfelelően átalakították.
Az itt lakó szlávok, mint már az avaroknak, úgy a magyaroknak is földművelő szolgáik lettek s mint földművesek, helységeiket is többnyire a természetből vett elnevezésekkel ruházták fel. Így erdők, mocsarak, folyók stb. nevei és főként ezeknek tulajdonságait kifejező melléknevek szolgáltak a helységek elnevezésének alapjául. Borovszky szerint a „Berzencze” elnevezés is a „bruzu” sebes, gyors szóból származhat.3 Azonban a délszlávok már magát a „bruzu” szót is átalakították, amennyiben ők maguk már „brz-, -a-, -o”-nak ejtik. Ehhez hozzáfűzték az ő kicsinyítő képzőjüket a „-nica”-t. Így lett a „brz” kicsinyített alakja „brznica” (gyorsacska). És valóban Berzencze horvát neve ma is Brznica (Brzsnica), amely csupán annyi változást szenvedett, hogy e helységnévben a kemény „z”-t „zs”-vé lágyították. Ezt a szót a magyarok ezen mód átvették a szlávoktól, s csupán először a magánhangzók illeszkedésének törvénye, majd pedig a mássalhangzók torlódásának kiküszöbölésével nyelvünkhöz alakították. Így lett Brznica-ból Berzencze.
Mármost ha a szó ekkénti etimológiáját el is fogadjuk, felmerülhet az a kérdés, miért épen a „brz'” sebes szóról nevezték el a helységet. Mivel a szlávok főként a vizek mellé telepedtek s a vizekről nevezték el falvaikat is, úgy itt is feltehetjük, hogy ez esetben is valamely sebes folyóról lehet szó. Sebesen száguldó folyóvíz a környéken bőven akad. Így itt van pl. a közelben hömpölygő Dráva is, mely nemcsak a környék, hanem egész hazánk folyamai között egyike a legsebesebbeknek. S mivel a Dráva még ma is szinte szemünk előtt napról-napra változtatja medrét – amit gyönyörűen ír le Gönczi Ferencz4 – könnyen elhihető, hogy a falu alapításakor még a berzencei dombok lábát mosta.
A berzencei plébánia történetének írója, Neuperger5 is azt állítja, hogy még a török hódoltság idejében is a falu alatt örvénylett a Dráva. Hogy valamikor a Dráva a község közelében folyt, azt kétséget kizáróan bizonyítja az is, hogy a dunántúli dombvidék egyszerre, minden átmenet nélkül kavicsos síkságban, a Dráva árterében folytatódik.
Azonban mégis nagyobb a valószínűség arra, hogy Berzencze a jelenlegi patakjainak partjain keletkezett, s ezekről kapta nevét is. Ezt igazolja, hogy a környéknek nincs is sebesebb folyású patakja, mint épen a község két folyóvíze: a Kispatak és a Malom-árok. A Kispatak főként a község belterületén erősen suhogó, valóságos hegyi patak jellegű. Ugyanígy a nagyobbik patak, a Malom-árok (más néven Ivosság) nagy esése következtében cca. 3-4 méteres vízeséssel alig két kilométer távolságban 3 turbinamalmot is hajt, melyek közül a községben lévő kettő mintegy 400-500 méternyire van csak egymástól. Tehát mindkét patak legnagyobb sebességét Berzencze községben és annak is belterületén éri el. Egyébként is a Balaton–Dráva vízválasztó a Dráva vízszintjétől 100 m6, s a Malom-árok ezt az esést körülbelül 30 km hosszú pályán futja be. A Kispatak magassága pedig 60 m, hossza ezzel szemben cca. 15 km.
Ha tehát elfogadjuk a község szláv eredetét, úgy annak keletkezését a községen keresztülfolyó két patak metszési pontjára és a nagyobb, azaz a Malom-árok két partjára kell helyeznünk, annál is inkább, mert míg a Kispatak mentén alig találunk szláv elnevezéseket, addig a másiknak partján egész csomó horvát elnevezés található. Ilyenek: Bradistye (révhely, átkelő hely); Vucselnica (tanuló hely): állatoknak szekér húzására; Virján (forrás) stb.
Ezekhez járul még az a tény, hogy a község, mint magyarlakta terület már az 1332. évi pápai tizedjegyzéken is e néven szerepel, s így aligha lehetett magyar alapítás, mert akkor magyar nevűnek is kellett volna lennie. Márpedig a Brznica kétségtelen szláv név.
De ugyancsak régebbi, tehát szláv alapítás mellett tanúskodik az is, hogy már a XVI. században is Berzencze a környék egyik legnépesebb mezővárosa, olyannyira, hogy a török járásszékhellyé (nakie) (megj.: most nahie) is tette. Ez a nagy népesség pedig a honfoglalástól ezideig aligha következett volna be, hisz a honfoglaló magyarok elég kis számmal rendelkeztek. Így a betelepítésnek tehát a honfoglalás előtti időre kellett esnie.
Forrásaink megegyeznek abban, hogy az Árpádok alatt ez magyar lakta területként szerepelt. A mohácsi vészig pedig tudomásunk szerint horvát telepítés nem volt. Így bizonyosra vehetjük, hogy a magyarok bejövetele előtti helységgel állunk szemben.
A felsoroltak mellett szláv eredetről tanúskodik a telepítés külalakja is. Ugyanis míg a magyar telepek a vezér sátra körül köralakban, addig a szláv házak a vizek mentén hosszában sorakoznak egymás mellé. Ez látható Berzenczén is, ahol a Zrínyi, Kossuth és Szt. László utcák a patakok hosszában, több mint kilométeres hosszúságban nyúlnak el. Az öreg emberek szerint is a régi falu a patakok mellett hosszan húzódott el s csak később kezdett szélesedni, amikor új utcák és a háború utáni proletártelkek épültek.
Berzencze nagyközség Somogy-vármegye délnyugati sarkában, a Drávától mintegy 12 km-nyire, az északi szélesség 46° 14′ és a keleti hossz. 17° 9′, keresztezési pontján található. Határai: északnyugaton: Csurgó, északon Szenta, keleten Udvarhely, délen Sdala (megj.: Ždala) (Jugoszlávia határa cca. 4 km), délnyugaton Gola (Jugoszlávia határa cca. 6 km), nyugaton Lankócz-puszta, illetve Gyékényes falu.
A községnek településre igen alkalmas agyag-, homok- és lösztalaját még kedvezőbbé tette az egymást majdnem derékszög alakban metsző két patak és a jelen század elején megásott Dombó-csatorna.
A földművelésre kiválóan alkalmas, sűrűn váltakozó agyag, homok és keverékükből származó sárgás termékeny talaj a terület fölött elhúzódó hajdani pontusi tengerből rakódott le.7 A homokréteg éles, csillámszerű, mely mélységében is gyakran cserélődik fel agyaggal. Amikor a tenger sós víze idővel kiédesedett és kiszáradott, a terület végtelen síksággá vált, melyet csak a Balaton lesüllyedése tett repedezetté, hepe-hupássá.8 A patakok mély medrét valószínűleg a jégkorszak utáni bő csapadék teremtette meg.
A község déli részén nyugat-keleti irányban hosszan elhúzódó dunántúli dombok élesen, meredeken végződnek, hogy dél felé helyet adjanak a 15-25 km széles síkságnak, a Dráva árterének. Míg a 20-25 m magas párkánydombok agyag és homok összetételűek, addig az ártérsíkság csupa kavics. A finomabb felső réteg miatt azonban általában szántás-vetésre is alkalmas. Nagyobb része azonban rétség.
A község átlagos évi középhőmérséklete 10,5 °C. A nyári maximum 30 °C, de van idő, mikor a 34 °C-ot is eléri. Viszont a téli −15 °C, de nem ritka az olyan év sem, amikor −20-22 °C-ra is alászáll.
Az évi átlagos csapadékmennyiség a 800 mm-t felülhaladja, azonban sajnos elég rendszertelenül esik le, s így a nyári hónapok sokszor szárazak. Legkevesebb a csapadék február hónapban, míg a legtöbb októberre és némelykor májusra esik. A csapadékos napok száma 1915–1925 között 136. (Ez a szám a 6 km-nyire fekvő Csurgóra esik.9)
A községben átáramló szelek közül leghasznosabb az áldásos esőket hozó nyugati szél. Ugyancsak sok esőt hoz az Adria felől a délkeleti (a horvát ajkú nép nyelvén „jug”) szél. Nevezetes még az északi szél.
A község területét a legrégibb időben az egész Dunántúlt uraló kelták bírták. Később, Krisztus után 8-ban e területet, mint a kelták telepeit, a rómaiak császára, Octavianus Augustus foglalta el. Traianus 105-107. években Pannoniát két részre osztotta. Ez a drávakörnyéki rész a Pannonia Superior nevet kapta. A rómaiak kezdetben a legcéltudatosabban fogtak hozzá az utak és táborhelyek építéséhez. Később azonban e távoli provinciákat egyre jobban elhanyagolták, úgy, hogy 432. évben a hunok azt könnyűszerrel foglalhatták el. A hunok rövid uralma után a gótok vertek itt tanyát. Ezek után az avarok uralkodtak e terület felett. Majd mivel a nomád avarok a kereszténységet felvenni nem akarták, a keresztény bajorokkal hosszasan háborúskodtak, aminek a vége az lett, hogy az avarok erősen megfogyatkoztak. helyükbe azután szlávok szivárogtak be. Az avarok eleinte a szlávokkal földjeiket műveltették, később velük összekeveredve maguk is elszlávosodtak.10 Ez a fajkeveredés még a IX. sz. folyamán is tartott. Végül is a hatalom a szlávok kezébe került, kiknek utolsó fejedelme Bratiszláv volt. Ettől foglalták el a magyarok ezt a területet.11
Somogyot Bogát vezér kapta. Ennek a törzséből származott Koppány vezér, a kereszténység hírhedt ellenfele. Koppánynak, a leghatalmasabb somogyi úrnak a birtoka és népe már abban az időben a Dráváig terjedt.
Koppány pogány csapatainak leveretése után, István hálából a pannonhalmi és pécsváradi monostorok javára Somogy népétől az anyagi javak utáni tizedet szedett, sőt a szolgaság megváltásaként minden tizedik gyermeket a monostornak kellett kiszolgáltatniok.12
István a győzelem után a megye területét várszerkezetekre (megj. – Tolnai Gergely régész szerint: vármegye-, illetve várbirtok-szerkezetekre) osztotta fel, s királyi birtok lett Berzencze területe is. Somogy délnyugati része közigazgatásilag igen fontos kerületté, a segösdi (megj.: most Segesd) kerületté vált. Az általános megyei kerületből, azaz közigazgatásból kiszakították és mint koronauradalom, a királyné udvartartásának fedezésére szolgált. A kerület élén a királyné által kinevezett ispán állt.13 Ezt a területet a királyi kanászok földjének, (terra subulcorum regiorum) nevezték.14
Berzenczére vonatkozó ismert első írott adatunk a zágrábi püspökség történelmében (megj.: ez a története régies kifejezése) található. (Ez ugyan Berzenczét Gerzencének említi, azonban az adatok szerint Berzenczéről van itt szó.) Eszerint Kun László Berzenczét, mint grófságot, 1278. évben Timót zágrábi püspöknek adományozta.15
Egy másik ismert adat az 1332–37. évből származó pápai tizedjegyzék, mely Berzenczét, mint magyarlakta területet és plébániáját a segesdi főesperességhez tartozónak említi.16 Ugyancsak e tizedjegyzék már Lankócz-pusztát is Berzenczéhez tartozónak mondja.
Berzenczét tartozékaival együtt 1337. évben Pécz nembeli Loránt szerezte meg, akinek utódai a Berzenczei nevet is felvették, s ez után mint Berzenczei Lorántfiak szereztek újabb adományokat. Így 1406. évben Berzenczei Lorántfi György17 Egyházas és Felrét-Lankócz helységeket, 1418. évben pedig Berzenczére és környékére új adománylevelet nyert, vámolási engedéllyel.
Lorántfi György halála után fiai, Sandrán és László, 1463-ban Berzenczén és a közelben lévő Szenterzsébeten osztozkodtak; majd 1468. évben mind a két birtokot Szenterzsébeti Forster György szerezte meg. 1473-ban azonban a birtokokat Berzenczei Lorántfi özvegyére és Szentgyörgyi Vincze özvegyére iktatták be zálogképpen. 1477. évben végre Forster György az özvegyeknél zálogban lévő birtokokat visszaváltotta. Forster György 1481. évben Tolnai Bornemissza Jánost féltestvérévé fogadta és vele a birtokot megosztotta. A Forsterek, Csapi Ilona és Nagylucsei Orbán győri püspök, 1486. évben szerződésileg megegyeztek abban, hogy Ilona kapja Berzencze várát és annak közvetlen környékét. Viszont a többi Forster birtokról olyan értelmű örökösödési szerződés szólt, hogy a püspök 8 éves unokaöccse majd feleségül veszi Forster leányát, mely házasságból, ha örökös nem származik, a korábban elhunyt fél minden vagyonát az életben maradt házastársra hagyja. Később a berzenczei vár és uradalom Zalai (később Szalai) Kelemen birtokaivá lettek s azok is maradtak 1757. évig, mely idő alatt a birtoklást csupán a török hódoltság szakította meg hosszabb-rövidebb időre. 1757-ben Nicky György tanácsos birtokába jutott, majd újból a Szalai és végül az 1776. évben már gróf Nicky Kristóffal, 1835-ig a Nickyeké lett. Ekkor szerezte meg Festetich (megj.: következetesen Festetich-et használ) László.18 Azóta ennek a családnak van itt hatalmas uradalma és szép emeletes vadászkastélya.
A dunántúli dombvidék délnyugati végén a párkányzat 20-25 m magas dombokkal egyszerre 10-20 km széles síksággá változik. Ez a hirtelen síkság nagyon szépen mutatja, hogy itt kezdődik a Dráva ártere. A dombvidék párkányzatától hosszabb-rövidebb távolságra kanyargó Dráva és annak itt-ott széles, mocsaras ártere stratégiailag rendkívül nagy fontosságúvá tette eme végső dombokat. Ezzel magyarázható meg, hogy a Horvátország felé néző platószerű magaslat egyik részének a neve ma is Táboristye – Táborhely (megj.: Gyékényes temetőjétől délre közvetlenül találtam Tábor-hely elnevezésű területet – a vasútig tart), mely alatt még ma is, de Dombó-csatorna megásása előtt valósággal járhatatlan mocsár-tenger húzódott, úgyhogy egy régi monda szerint a lakosság oda menekült a törökök elől.
E bujdosókat a törökök csak nagy nehezen csalogatták ki, kiabálva: Kato, Maro ote, otisliszu turki. Vrág im sztvori májku. (Kato, Maro jöjjetek elő, elmentek a törökök. Ördög teremtette az anyjukat.)
Amint a Rajna-parton, úgy itt is minden pár km távolságban egy-egy várat építettek. Ezek voltak Babócsa, Vízvár, Bélavár, Berzencze, Csurgó, Zákány, Zrínyiújvár stb. Eme várak legtöbbjére jellemző, hogy lehetőleg olyan helyre építették, ahol a domb tövében elterülő mocsár maga is megnehezítette a vár bevételét. Így a berzenczei várnak is aránylag igen kedvező fekvése volt. Délnyugaton és délről, azaz a Dráván közeledő ellenséget az őrség először a táboristyei, valamint a Köcögős felőli dombokon várta s csak a hasztalan védelem után vonult be a tulajdonképpeni várba, amely ilyenképpen a fellegvárat helyettesítette. A Várdomb nemcsak azért volt erre a célra a legalkalmasabb, mert minden oldalról mély völgy, illetve víz vette körül, hanem azért is, mert ez a domb kicsiségénél fogva is legalkalmasabb volt arra, hogy az amúgy is csak alig megmászható meredek domboldalt a teljesen körülépített várfal még megmászhatatlanabbá tegye. Másrészt meg talán pont a kicsinysége miatt tartozott a jelentéktelenebb várak közé. A vár építésének idejéről semmi bizonyosat nem tudunk, de valószínűleg IV. Béla 1245-i törvényes rendelkezésére épült.
Mikor 1556-ban a törökök közül többet elfogtak és a várban fogva tartottak, a várnak egy Néző János nevű árulója a várat fel akarta gyújtani, hogy így a török foglyokat megszabadítsa. Azonban mielőtt tettét végrehajthatta volna, elfogták.19
Mikor 1566-ban Szulejmán 200 ágyúja és 100 000 főnyi hatalmas hadserege hosszú, keserves ostrom után Szigetvárt elfoglalta, az irtózatos török haderő közeledtének hírére a maroknyi magyar őrség – amelynek létszáma legfeljebb 300-350 főre tehető – kiszökött a várból, s így a török azt könnyűszerrel, valósággal kardcsapás nélkül foglalta el.
A török, úgy látszik, nagyobb jelentőséget tulajdonított a várnak, mert abban azonnal megtelepedett és az egyébként is jó karban lévő várat még újabb építkezésekkel és őrséggel is megerősítette. Egy 1568–69-ből fennmaradt zsoldlajstrom a hátrahagyott török őrség létszámát 379 főre teszi.20
A vár megerősítésével együtt a török Berzenczét járásszékhellyé (nakie) (megj.: most nahie) emelte.21 Hozzája tartozott 31 község is, 58 házzal.22
Ezzel a régi közigazgatás, de vele együtt az igazságszolgáltatás is megszűnt. Közbiztonságról szó sem lehetett. A rablások, erőszakoskodások, kínzások, sőt emberölés mindennapos lett a környéken. Az új török közigazgatás kizárólag a török államot szolgálta; a lakosság érdekét semmibe se vette, kivéve ha az mohamedán vallású lett, vagy már régebben az volt. Ellenben a keresztény lakosságot a legvégsőkig sarcolta. Ezeknek jogaik semmiben sem voltak, csupán vallásuk gyakorlatában kaptak kisebb-nagyobb szabadságot. A valláson kívül némi autonómiát kaptak még községi ügyeikben is, de ezt is természetesen csak addig, amíg a török érdekekbe nem ütközött. A török a földbirtokot gazdátlannak tekintette és állami vagy mohamedán vallási célokra fordította. Csupán a jobbágyság kezén hagyott földet: erre azonban szinte elviselhetetlen sarcot vetett.23
A török pusztítása és rablása elől a lakosság tömegesen menekült más vidékre, egy részét pedig Törökországba vitték. Különösen a nők kerültek Kis-Ázsiába, mert számtalan esetben a leszerelt katonákkal együtt örökre itt hagyták szülőfalujukat, hogy belőlük török asszony legyen. Ily körülmények következtében 1571. évben az egykor virágzó mezőváros romhalmaza között csupán 5 ház állt még szemben a pusztítással. Rövid öt év után a járásszékhelyt a gyér lakosság miatt itt meg is szüntették és a helységet 1571-ben a görösgali járásba olvasztották be.
Már 1656. évben a kanizsai magyarok (megj.: Tolnai Gergely szerint: Nagykanizsát 1600-ban elfoglalták a törökök és 1690-ig az övék is volt. Mások lehettek, akik) a várat vissza akarták foglalni, azonban ez Divane Hüsszein (megj.: most Husszein) vitéz ellenállása folytán meghiúsult. Ebben az időben több kiváló török tartózkodott itt. Így a janicsárok helyettes agája, továbbá Murad bin Hasszan.24 Majd 1619. évben itt tartózkodott Musztafa Hhalfa (megj.: most kalifa) khatib (főpap) és Immán Mohamed khalfa (megj.: most kalifa) khatib, Bezán müezzin stb. A török martalócok között a következő neveket találjuk: Jankó, Márkó, Gyurkó, Horváth, Bogdán, Radics, amelyek közül egyik-másik név ma is élő családok vezetékneve.25
1594. évben Zrínyi György visszafoglalta ugyan a várat, de rövid idő múltán ismét török kézbe került. Majd a keresztény hadak az 1618–19. évi téli hadjárat alkalmával ismét visszafoglalták, de ekkor sem maradt sokáig magyar fennhatóság alatt.26
A várnak ez alkalommal való elvesztése után, hosszú ideig nem is került az ezután magyar kézbe. A kalandozások is szűnőben voltak, s már-már úgy látszott, hogy a helység végleg be lesz kebelezve a török birodalomba. Azonban az erdélyi zavargások újabb török háborúra vezettek. A szultán Köprili Achmed (megj.: most Ahmed) nagyvezért (megj.: nagyvezír) küldte 1663. évben Magyarországra. A török csapatok csakhamar meg is jelentek a környéken.27
Leopold (megj.: magyarul Lipót) a császári hadak vezetését Montecuccolira bízta, aki csapatának kiváló felszerelése ellenére sem támadta meg a törököt. Erre Zrínyi Miklós magánvállalkozásként 26 000 főnyi csapatot gyűjtött össze, melynek hírére a berzenczei őrség már a következő napon, 1664. év január elején átadta a várat oly föltétellel, hogy fegyveresen távozhassék abból.28
Zrínyi, amint a közeledő török haderő előtt az eszéki hidat felgyújtotta, az eddigi hódoltság területét is teljesen felperzselte és a lakosságot maga előtt magyar területre hajtotta, hogy a török még élelmet se találjon. Zrínyi Babócsán 1664. jan. 24-én kelt levelében így ír: „Nincs egyetlen ellenség immár a Duna-Dráva közén s nem hiszem, hogy húsvétig jöhetne oda, addig pedig mi jobb alapokra fektethetjük a magunk dolgát.”29
Később, mikor Zrínyi Kanizsát ostromolta, hogy csapatát növelje, a berzenczei őrséget is magához rendelte Kanizsa alá.30
A török nagyvezér Zrínyiújvár elfoglalása után minden, még létező értéket teljesen tönkretett. Hogy a török kivonulása után a környék milyen képet mutatott, arról kimerítő képet nyújt nekünk az, hogy azok a községek, melyek valamikor Berzencze közelében feküdtek, a török elvonulásával azok is eltűntek a föld színéről. Az 1332–37. évi pápai tizedjegyzék említést tesz Egyházas és Felrét-Lankócz helységekről, továbbá Attak faluról, amely oly nagy volt, hogy még plébániával is rendelkezett. Ugyancsak Lankócz mellett feküdt Mindszent. E jegyzékben szerepel még Szenterzsébet helység közvetlen Berzencze határában. Ezekből a 700 (megj.: háromszáz?) év előtti népes helységekből csupán Berzencze 5, Lankócz és Vecsenye 1-1 házával maradtak meg.
A vár is teljes romokban maradt, amelynek tégláit az újból letelepedett nép építéshez használta fel. Ma már csak téglatörmelék és a nyugati omló oldalon a földbe épített fundamentum látszik meg. A lakosság elpusztulása után a község egész határa vadon erdőséggé vált, melynek maradványai lehettek még a XX. sz. első negyedében kiirtott Csikójárás, Bukvina, Kétnyár stb. erdők. Erre a termelésre és állattenyésztésre oly kiválóan alkalmas területre azután a szomszéd Szlavónia (később Horvátország) területéről szivárogtak be31 a horvát ajkú, pásztorkodásból élő új lakók, akik ezt a foglalkozásukat egészen a XIX. sz. végéig majdnem kizárólagosan űzték is. Legtöbb horvátot a Szalai család hívott be.
A hódoltság korától a szabadságharcig nevezetesebb esemény nem történt, mint a falu és templomok felépítése.
A szabadságharc idején Berzencze a honvédségnek táborozó helye volt, amely Perczel tábornokhoz tartozott. A magyarok ténykedése azonban csak mulatozásból állott, igaz, hogy felszerelésük is csupán ásó, kapa, kasza; de szét is futottak Jellasics megjelenésekor.
A községet 1888-ban nagypéntek napján nagy tűzvész pusztította el. A világháborúba Berzencze 758 katonát küldött, akiknek legnagyobb része a 44. gyalogezredben vívott ki hazájának s híres ezredének, a félelmetes nevű „rossebbakáknak” halhatatlan dicsőséget. A hősi halottak száma 95, akiknek hazafiúi emlékét a templom falába illesztett márvány emléktáblán örökítették meg.
Berzencze nagyközség Somogy vármegye csurgói járásához tartozik. Területe 9445 kat. hold, melyből a községé 3919 kat. hold, Festetich György hercegé pedig 5526 kat. hold. Ide tartozó puszták: Vadaskerti-major, Perdócz-puszta, Keresztfai-major, Lankócz-puszta, Kisperdócz-tanya, Lankóczi erdészeti tanya, György-major, Kisgerenda-csárda és Tóth-szállás.
Lakóinak száma 681 házban és 1147 lakásrésszel 4175 lélek. Ebből tót: 6, jugoszláv: 2, német: 1. A lakosság 83%-a róm. katholikus.
Berzencze elhelyezkedésében érdekes az, hogy bár a község mezősége 80%-ban magas síkság, a falu mégis a patakok mély völgyeinek és az öt irányból összefutó domb-, ill. völgysor metszési pontjára helyezkedett el. A házak, ha nem is közvetlenül a völgyben, de csak annyira épültek a dombok oldalán, hogy az egyik házsor kertjei a vízpartra nyúlnak le. Csupán az újkori építkezések folynak a magasabb sík területeken. Ennek okát azzal magyarázhatjuk, hogy a régi zsupptetős (megj.: a zsúp tájszava) fa- (borona-)épületek állandóan tűzveszélynek voltak kitéve, s ha ezek nem a vízparton épültek, úgy egy-egy erős böjti szél (tavaszi, száraz déli szél) alkalmával keletkezett tűz egész utcákat végigperzselt. Öreg emberek három olyan borzasztó tűzvészre is emlékeznek, amikor különböző helyeken, de egyszer-egyszer a magasabban fekvő, több utcából álló falurészek leégtek.
A magasabb fekvésű építkezéseknél a vízhiány a kutak ásásánál is rendkívül hátrányosnak mutatkozik. Mivel ezeken a magaslatokon a közel fekvő völgyek és gyakran a homokos talaj miatt a vizet csak nagy mélységben érik el, legtöbbször 8-10 gazda közösen épít és használ egy-egy kutat.
A vízparti építkezések harmadik okaként lehetne talán felhozni azt is, hogy a nép még ma is igen sok kacsát és libát tenyészt, ami feltűnően sikeresebb a vízparton, mint másutt.
A mély völgyek és dombok igen érdekes képet adnak a falunak. A legtöbb utca a patakok, völgyek domboldalaiban épült ki, úgy, hogy az egyik házsor kertjei a völgyekben, vagy patakok partján végződnek, a másikéi a magaslatra nyúlnak fel. Ebből kifolyólag azután az utcák, telkek, a sok szurdok ellenére is, igen vízmosottak, amiket aztán mákszárral, kender pozdorjával és szőlő-venyigével töltenek be. Amíg aztán azt az esők homokos iszappal be nem hordják, az egész környék bűzlik a kellemetlen kenderszagtól.
Az esőlé elvezetésére a legtöbb utcán a kocsiút mindkét oldala és a gyalogjárda közé árkot húznak. Az árkok azonban csak esők után teltek trágyaleves, piszkos vízzel, száraz időben teljesen szárazak. A kocsiútról az udvarokba újabban kőhidacska, a legtöbb helyen azonban „bürüt” (bürü, fahíd) vezet be. A bürüt egy 3-4 m hosszú vastag fatönk, melyet hosszában kettéfűrészelnek és kivájnak, majd úgy helyezik az árok hosszába, hogy a vájt fele mint boltív, a domború fele pedig felül kocsiátjáróul szolgál.
Az utcák – hármat kivéve, amelyek egyúttal országutak – nincsenek kövezve s ezért a kocsik nyáron a homokban, télen a sárban tengelyig süllyednek. A járdák sincsenek kövezve. Ha reggelenként vagy esténként a csorda és falka végigvonul az utcákon, a hatalmas porfelhőktől alig lehet látni pár percig, amíg a fák levelei le nem szűrik a port. Ettől viszont a fák levelei lesznek egészen szürkék. Esős időben pedig a jószág is igyekszik elkerülni a feneketlen sarat. Ott megy – ha teheti – ahol szárazabb: a járdán. Ezt azután éles körmével hamarosan olyan vendégmarasztaló, puha sárrá gyúrja, hogy a gyalogjárók csizmája is lemarad a lábról.
Néhány utcát kivéve, azokat nem szegélyezik ugyan díszesre metszett fasorok, de az udvarok és közterek annál több fát növesztenek. Régebben legelterjedtebb volt a dudafa (szederfa), amelynek gyümölcsét ember, állat, főként a disznók és libák fogyasztották. Leveleit azonban régebben és ma is, csak elvétve etetik selyemhernyóval. Ma már a szederfa helyett inkább gyümölcs- és akácfát ültetnek. Az udvarok, kertek tele vannak dió-, alma-, körte-, szilva- és meggyfákkal. Természetesen más gyümölcsfa is akad, de ezek képezik a gyümölcsösök zömét. A legnagyobb mennyiségben azonban akác található.
A közterek, szokák32, sőt gyakran a megyék33 és gyepük akáccal vannak teli. A tavak, patakok partjain azonban a fűz és óriás jegenyenyárfák díszlenék.
Különös, hogy itt a rengeteg nádat semmire sem használják fel s így le sem aratják. Ennek ellenére a falu belterületén keresztülfolyó állandó és elég bővízű patakok felbecsülhetetlen előnyére válnak a falu népének. Ezekben fürdik ember, állat, benne mosnak, vízével öntöznek, halastavakat táplálnak, halásszák, lent, kendert áztatnak, jeget vágnak benne stb. Nagy baj azonban, hogy még mindig sokan kisebb állatok (macska, tyúk, malac stb.) dögterének a patakokat tekintik s az elhullott állatot a vízbe hajítják.
De amennyire piszkosak a vizek, épp annyira tisztának mondhatók – más falvakhoz hasonlítva – az utcák. Erre minden gazdaasszony nagy gondot fordít. Az utcák általában tisztábbak az udvaroknál is. Ha valaki észreveszi, hogy háza előtt trágya van, rögtön lapátot hoz és kertjébe, vagy a trágyadombra dobja azt. Reggelenként, a csordák elvonulása után minden házból kimegy valaki az utcára s körülnéz, nincs-e ott elhullott trágya. Ha van, azt nyomban eltünteti.
Az utcákat gyakran hétköznap is, de vasárnap és ünnepnapra még a legnagyobb dologidőben is kitisztítják. A gyalogjárdát söprik, a kocsiutat ellenben szépen felgereblyézik és az összegyűjtött szemetet eltávolítják. Jaj annak, aki azt a vasárnapi miséig el nem végzi: azt kegyetlenül megszólják. A tehetetlen öreg gazdák előtt is inkább a szomszéd lányok végzik el a söprést, csakhogy szégyen ne essék a becsületen.
Az aránylag széles, de girbe-görbe utcák, jóllehet a nép imádott alakjairól vannak elnevezve, mint Kossuth, Zrínyi, mégis csak népies nevükön (Csurgói, Hosszú stb.) ismeretesek.
A terek bizony már sajnos, nem olyan tiszták, mint az utcák. Ezek közül – bár szép számmal vannak – egy sincs parkírozva; ellenkezőleg, a legtöbb esetben agyag- és homokbányákul szolgálnak. Ezen felül disznók túrják fel és libák piszkítják be.
A lakosság egységes. Osztály-, fajtagozódás a pógárság (parasztság) között nincs. Csupán az intelligencia lakik csoportosabban elkülönülve a templom környékén, és a cigányok húzódnak meg a falu három különböző helyén, a cigány sarkokban.
A középületek: templomok, zárda, községháza, posta, vasútállomás, iskola stb., ha nincsenek is szorosan egymás mellett, azért legnagyobbrészt a dombsorok metszőpontja közelében, a község keletkezési helyén találhatók.
A kerítések szépségére nem igen sokat adnak. Még az utcakerítés és kapu is egyszerű, gyalulatlan deszkából, vagy lécből készül. Legfeljebb egy-két helyen találunk díszesebb kaput és kisajtót, amelyeknek zára legtöbbnyire szintén fából van. A más vidékeken szokásos betonalapú drót- avagy téglafal kerítés itt ritkaságszámba megy. Ellenben a kerítés és ház homlokzata közt a szép virágos kiskert elmaradhatatlan.
A házhelyek kevés kivétellel hosszúkás, téglalap alakúak, s erre a házakat helyenként vagy az északi, vagy a keleti mezsgyére építik úgy, hogy az udvar a lakóházak déli, vagy nyugati hosszoldalára essék.
Az egyébként is sötét utcákat a sok fa esténként még nagyobb sötétségbe borítja, pedig sehol az utcákban egyetlen utcai lámpa sincs, s az ember majd a nyakát töri ki a minduntalan útjába kerülő vízmosta gödrökben. Van ugyan a községben két villanytelep is, de mindkettőnek tulajdonosa csak saját portája, illetve uradalma számára fejlesztet áramot.
Talán első helyen említendő meg Festetich György herceg szép vadaskertje és vadászkastélya, amelyben a termek falait hatalmas Pauzinger-féle festmények, folyosóit pedig agancsdíszítmények ékesítik. A kastélynak évenkénti vadászatok alkalmával vendégei úgy a bel-, mint a külföldi arisztokrata és politikai világ előkelőségei.
A kastély közelében fekszik a ma már csak téglahalmazzal borított fás és bokros Várdomb, ahol az ifjúság nyári mulatságait rendezi. A háború előtt a Várdomb teteje gondosan ápolt, árnyékos sétányokkal volt díszítve, ma már azonban a fákat majdnem mind kiirtották az uraság emberei, az utakat pedig benőtte a gyom és bozót. Nagy kár azért, mert e szép hely nemcsak e falunak, de egy nagyobb városnak is büszkesége lehetne. A Várdomb keleti oldalának tövében elhelyezkedett, soha ki nem száradó tavacska vizéről a hagyomány azt állítja, hogy az sok embernek a benne megfürösztött béna lábát meggyógyította. Ezekről azonban hiteles bizonyítékaink nincsenek.
Említésre méltók továbbá templomai, melyek ugyan későbbi korból valók, azonban okmányaink arról tanúskodnak, hogy már 1470-ben épült egy templom Keresztelő Szent János tiszteletére. Ez azonban valószínűleg a hódoltság idején pusztult el.34 Egy másik adat szerint a községnek plébániája már 1334-ben is volt,35 amikor valószínűleg már temploma is fennállt. A török hódoltság után 1690-ben, a mai Szent Antal templom helyére, fából új templomot, a mai gyógyszertár helyén pedig új plébániát építettek.36
A jelenlegi nagytemplomot gr. Nicky György építette 1735–63. években. A bronztorony stílusos, karcsú alakját kiváló műértők is elragadtatással bámulják. A XVIII. században még csupán négy hozzá hasonló templom akadt az ország területén.37 A templomnak 4 harangja volt, melyek közül a két legnagyobb 6, illetve 3 q-t nyomott. E két nagyobb harang, mely annyiszor szólította imára falu népét, a világháború alatt, mint bömbölő ágyú, vitézi csatára buzdítva szolgálta a hazát. Azóta csak az itthon maradt két kisebb harang kong a magyar fájdalomba.
A kegyúri nagytemplomnak elkészülte után ugyancsak Nicky gróf a régi kistemplomot megjavíttatva a községnek gondjaira bízta. Ezt a község 1793-ban Nicky gróftól kapott téglából, most már saját tulajdonaként, újjáépítette. E templom körül ebben az időben még temető terült el, amelyet azonban az 1806-i királyi rendelet értelmében le kellett zárni. Így a temető a város Csurgó felőli végére, a jelenlegi Bencsik-kertbe került, ahol kicsinysége és az akkori nagy járványok miatt hamarosan megtelt. Helyét ma már csak a csurgói út mellett lévő kereszt jelzi. Így került a mostani temető vissza, de most már a Szent Antal templom dombja tövébe.38
A zárdát, amelynek híre messze földre terjed, Isteni Szeretet Leányai (megj.: kedves nővérek) számára Kavulák János berzenczei plébános c. kanonok építette 1876. évben. A zárda eredetileg földszintesnek épült és csak óvodája volt. A kápolnát és emeletet, verses könyvei után befolyt jövedelméből, Teller Vincze jelenlegi r. k. plébános építette. E zárda kulturális tekintetben felbecsülhetetlen értéket nyújt a falu népének. Erkölcsi hatásán kívül az óvoda, a fiúiskola I. és a leányiskola valamennyi osztályát elemi és kézimunka oktatásban részesíti. Leánynevelő intézetében a környék leányai számára magánjellegű polgári leányiskolát is tart fenn. Apácái a világháború alatt sebesült katonáinkat – Dr. Csorba Elemér tb. tiszti orvos felügyelete mellett – jótékony ápolásban részesítették.
E három katholikus templom mellett találjuk a zsidó templomot, mint egyedüli más vallású templomot. A zsidó hitközség a világháború előtt iskolával együtt zsidó tanítót is tartott, de ma már gyermekeit a katholikus felekezeti iskolában taníttatja.
A hagyományok szerint 1600-ban a törökök a jelenlegi uradalmi számtartó-kert helyén mecsetet is építettek, de ennek már romjait is alig találni.
Régi időtől nevezetesek Berzenczének heti sertés-vásárai és az olasz kereskedők által is gyakran látogatott országos állatvásárai, amelyek a vasútállomást és postát is elég forgalmassá teszik.
Ugyancsak nagyon látogatottak a nyári hónapokban Berzencze fürdői is. Így különösen a szomszéd csurgóiak százai által felkeresett, sok holdnyi területen fekvő, Hatkerekű malomgát. Az utóbbi időben több nyugdíjas is letelepedett a faluban és sokan házat is építettek.
Már Benedek Elek írja művében, hogy „Az a terület, hol a magyar nép leginkább megőrizte az ősi hagyományokat, hol az idegenekkel való érintkezés ritkább s így az idegen hatás is gyengébb, az a pogány Kupa vármegyéje, Somogy. Az ősi magyar típus legtisztábban itt maradott meg.”39 Ez az ősi magyar építkezési mód Berzenczén még ma is teljes egészében fennáll s csupán a haladás követelményének megfelelően történt oly elenyészően kevés változás, mint amilyen a zsupp helyett a cserép s ezzel kapcsolatban a kémény. Maga a lényeg: a szobák elhelyezése még a legújabb korban, a téglafalazatú, cserépfedeles házaknál is megmaradt.
Eme kisebb haladási irányok közt élesen elkülönített etapokat nem emelhetünk, mert a változtatások is csupán a legutóbbi két században álltak be. Néhány épületet még ma is találunk a legrégibb korszakból. A különböző haladási irány termékei ma a legvegyesebben fordulnak elő, ami igaz, hogy nem ad a falunak egyforma, szabályos színezetet, de a düledező, másfélszázados, füstös viskók a büszke cserépzsindelyes új épületek közt a romantikus nemzet legromantikusabb korszakába vezetnek, s egyúttal szemléltető példáját nyújtják az örökké változó emberi kényelemnek, ízlésnek.
Arra vonatkozólag, hogy a falu első házai hol emelkedtek, pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, s csupán a fennmaradt emlékek, s a szájról-szájra járó mondák engednek következtetni. Archeológiai emlékek csoportos házak létezésére mutatnak ugyan a Hatkerekű-gát felső részének jobb oldalán elterülő szőlők és a csurgói-úti mező dombtetőinek szőlői helyén is, azonban ezek Szenterzsébet, vagy valamely más elpusztult falu korhadó maradványai lehetnek. Helyesebb lenne talán, ha a helység nevének etymologiájából s a vár elhelyezéséből indulnánk ki, s arra a következtetésre jutnánk, hogy a nagy kiterjedésű falu gyökere a vár környékéről indult ki, annál is inkább, mert mindkét régi templom annak közelébe esik. A falu legidősebb aggastyánjai is egységesen megegyeznek abban, hogy az öreg Berzencze valamikor a két patak metszési pontjánál s a patakok partján keletkezett. Legrégibb utcák: a Zrínyi, a Kossuth, majd a Szent István és Szent László utcák.
A házak szorosan egymás mellett 2-2 holdnyi területen épültek, mégpedig fából és agyagból, mert mint Baksay Sándor mondja: „nem szabad felednünk, hogy erdőséges területen járunk s ez a két tulajdonság meglátszik az építkezésen is.” (ti. Somogyban)40
Az építkezni akaró gazda az építkezéshez szükséges anyagot, főként a fát, lassan, évekkel előbb gyűjtögetni kezdi s az udvar valamelyik eldugottabb részében kérgestől meghagyja. Csak 1-2 év múlva, ha már kissé megszikkadt, (hogy ne repedezzék) fűrészelgeti fel, barátainak segítségével, gerendává. (Újabban fürész-gatterrel.) Mikor a szükséges anyagot így már kellő mennyiségben összegyűjtötte, megkezdi az építkezést. Ezt kőműves és ács nélkül, rendesen saját családja, továbbá kosztért és viszonosságért közreműködő rokonainak és jó barátainak segítségével végzi el. Ilyen kölcsönös segítséggel épülnek ma is, a legtöbb esetben még a módosabb gazdák téglaépületei is. Ilyenkor pógárból lett ács és kőműves-kontár végzi a fontosabb munkát, legtöbbször szintén viszonosságért.
A legrégibb stílusban az építkezés a következő módon ment végbe: Először összeállították a ház falának vázát tölgyfából. Majd tölgyfa tuskókra, (újabban tégla alapra) 16×6 méter hosszú, egymásba vésett, 20×30 cm vastag tölgygerendát helyeztek, amelybe belevésték az ugyanilyen hosszú koszorú-gerendát tartó oszlopokat. Az oszlopok közeit egymástól 30 cm távolságra alsókar vastagságú függőleges karókkal töltötték be. A karókat rekettye- (barkás fűz) vesszőkkel fonták be. Újabban a fonás elmarad s mindjárt a karók közeit tömik meg sárral. Ezt a sarat erős agyag, szalma és víz keverékéből állítják elő úgy, hogy az össze-összelapátolt szalmás agyagot igavonó állatokkal hosszú ideig tapostatják. A kész falat éles ásóval és kapával egyenesre faragják, majd kiszáradás után kívül-belül tiszta mésszel, esetleg a konyhát szürke agyagoldattal többször bemeszelik.
A lakóházak falai 50-60%-ban ma is így készülnek s csak a kisebb tehetősebb rész építkezik téglából, míg a nagyobb résznél újabban is csak a fundamentum, a kémény és esetleg a sarkok épülnek téglából. A többi sár. A vályogtéglát is ismerik, de alig használják.
A ház szélessége 6 méter. Ebből azonban a szobák szélességére 5 m esik, mert 1 m a ház és udvar között, a ház hosszirányában a „pitar”-ra (pitvar) esik. A pitar régi házaknál az utcafronton derékszögben megtörik és az utcai oldalon folytatódik.41 A pitar 30 cm-es talpfája még egy félméteres kis deszkakerítéssel megmagasodik. Az újabb házaknál azonban ez a kerítés, sőt az utcai oldalon az egész pitar hiányzik.
Az eresz, illetve az épület tetejét tartó oszlopok díszesen faragottak. Az oszlopok közül kettőre 1 m magasságban, kívülről a nap ellen bedeszkázott, belül esetleg ajtóval ellátott „vedernyák”-ot (vedertartót) erősítenek. A vedernyák a legújabb, többnyire cserepes házaknál a konyha falába épül be, mert ezeknél a házaknál a pitar-oszlopok sincsenek, mivel itt a pitar csak a konyha előtt, az egyik szobától a másikig ér. (A pitar két végének helyét szélességben a 6 m-ig kiépített szobák foglalják el.) A falba épített vedernyák kulccsal is zárható, s vízen kívül tej, ételmaradék, pár napra való zsír, liszt stb. konyha-anyagokat rejteget. A pitar eresze alatt a tisztaság miatt aládeszkázott fecskefészek szinte elmaradhatatlan.
A tető vegyes fagerendázatát zsupp (szalma) borítja. Az utcára néző, cifrára fűrészelt homlokdeszkázat, mely a tűzfalat képezi, két füstlyukkal és ajtóval van ellátva. A tűzfal felső részén a tetőzet hátrafelé csapott, míg a ház kert felőli részén tűzfal helyett egészen csapott a tető. A tető két végén (a szélkakas helyén) szalmából készült dísz (pap) ékeskedik. A házon kémény még a legújabb zsuppos épületeken is csak nagyon elvétve akad.
A pitarból nyílik a magas küszöbű ajtó a 6×5×2 m belméretű első (utcai) szobába, amelyből egy 30×40 cm-es ablak az udvarra, kettő pedig az utcára tekint. A gyalult ablakrámákat és ajtókat csak igen ritkán festik, ekkor is barnára. Ha belépünk a szobába, az ajtó mellett (az udvar felőli oldalon), a szenteltvíztartó alatt, 1,20 m magas egyszerű ebédlő (-féle) szekrényt, utána az udvar és utcai ablak között, mindig a sarkon a tölgyfa asztalt s a köréje helyezett, faragott támlájú kemény fapadot (megj., most: keményfa padot?) találjuk. Az asztal másik két oldalán támlanélküli egyszerű lóca, vagy szív-alakra faragott támlásszék, újabban sok helyen gyári szék található. Az asztal után, a két utcai ablak között, a sokfiókú sublat (ládának is mondják). Ennek felső lapját, házilag hímzett terítőn, üvegpohár, porcelán-csészék, nippek, fényképek és szalmából font díszek fedik. A sublat fölött lóg, vagy támaszkodik a falra a művirág koszorúval ékesített tükör. A sublat után a hátsó, utcafelőli sarokból indul ki, a legtöbbször házivászon ágyneművel a mennyezetig rakott, szétszedhetetlen ágy, mely alatt supedli (keréken járó alacsony ágy, ágyiruha nélkül) rejtőzködik. Az ágy végénél, a másik sarokban, a konyhából-fűtős zöld vagy barna négyzetes szemekből álló, henger alakú, 1,5-1,8 m magas cserépkályha ágaskodik. Újabban a célszerűségnek megfelelően a kályha belül fűthető, de platnival is el van látva, hogy rajta süthessenek, főzhessenek. A kályha körül padok, lócák hevernek, amelyek összefordítva népesebb családok tagjainak éjszakai nyugágyul is szolgálnak. A párnát rendesen régi rossz suba, vagy bunda helyettesíti. Számtalan öreg ember költözik a másvilágra úgy, hogy csak halálos ágyán hajtja ősz fejét tollas párnára, mert addig csak subán aludt. A kályha után, a konyhafal mellett, a fent leírt másik ágy található. Végül az udvari falhoz visszatérve, az ajtó mögött, a deszkába ékelt faszegű fogast találjuk.
Rendesen a szoba közepén a bölcső és rokka, továbbá „a somogyi nép királynői széke”, a szövőszék büszkélkedik. Ez utóbbi csak néhány legmódosabb háznál hiányzik.
A falnak csakis az asztal körüli részét a szalagos, díszesre festett szentelt gyertya és 8-10 szentkép takarja. A képeken szentelt barka, művirág és szalmaláncocska díszlik. Az ablakok fölött széles deszkapárkány cifrázott kreppapírján tengeritök és egyéb dísztárgy tetszeleg. A fal többi része üres, legfeljebb az 1 négyzetméter nagy, lécből és deszkából készült tányértartó borítja.
A vastag, alul cifrázott mestergerendán – amelybe gyakran az építés ideje is bele van vésve – evőeszközöket, borotvakészletet, köszörűkövet, légycsapót stb. apróságot rejtegetnek.
Ez a mindig agyagpadlózatú szoba a család szebb szobája, amelyet azonban kevés kivétellel, a népesség és szegénység miatt, állandóan laknak, s nem – mint a környék egykéző falvaiban – csak kivételesen használnak.
Az épület kert felőli részén van az 5×5×2 m belméretű belső szoba. Ablakainak száma szintén 3, melyek közül egy az udvarra, kettő pedig a kert felé néz. Berendezése nagyjában az első szobáéval egyezik, azzal a különbséggel, hogy ez a legtöbb esetben egyúttal kamrát is képez, amennyiben itt raktározzák el a savanyú káposztát, répát, burgonyát s tartják a kiscsirkéket a kotlóstyúkkal. Mindezek aztán elviselhetetlen bűzzel árasztják el a szoba levegőjét.
Legtöbb esetben mind a két szobát külön család lakja, mivel az örökösök ritkán vannak abban a helyzetben, hogy külön lakást építsenek. Ezeken a siralmas viszonyokon egy keveset segített a háború utáni házhely-parcellázás és házadómentesség. Igaz, hogy itt is a legtöbb család csupán egyszoba-konyhás lakást építhetett csak, de azt is sárból.
A fentebb tárgyalt ősi házak középső, zárt helyisége a füstöskonyha, 5×5×2 méteres mérettel. Ez valóban zárt helyiség, amennyiben ablaka egyáltalában nincs. Ehelyett a pitar közepéről nyíló széles ajtó felett egy hosszabb, vagy két rövidebb füstlyuk található. Ugyancsak a füst és világosság kicserélődésére szolgál az egymás felett elhelyezett, ablaknélküli kettős ajtó, amelyek közül, ha a felső nyitva van is, az alsó még mindig védi a konyhát a baromfiak beözönlésétől. A konyha középválasztó vonalán, a belső fal mellett, szájjal a konyhaajtó felé néző kemence, két oldalt pedig a szobák válaszfalában a szobákat fűtő, ajtó nélküli kályhanyílások helyezkednek el. Ezek mellett van a szabadtűzhely vaslábakkal. Legtöbbször azonban a tűz mellé vagy a parázsra tett fazékban főznek.
A falakon polcok állnak az edények számára; a mestergerendán gyúrt túró és a holnapi tűzifa füstölődik, illetve szárad. Rendesen az ajtó mögött, a falhoz fordítható létra vezet meredeken a padlásra. A padlásnyílás legfontosabb rendeltetése, hogy szabad utat engedjen a padlásra áramló füstnek.
A padlást másra nemigen használják, mint, hogy ott a felaggatott, egész évre való szalonna és hús füstölődjék. Gabonanemű és egyéb dolgok raktározására ez a padlás nem oly alkalmas, mint a cserepes házak padlása.
A zsuppos házaknál kamra céljaira külön épületet emelnek. Ez az épület rendesen a lakóházzal szemben, az udvar másik oldalára épül. Anyaga többnyire tölgyfa-padlókon nyugvó borona (oldalpadló) és zsupptető. Újabban ezek helyett is, mint a lakóházaknál, sár-falazatú cseréptetős épületet emelnek. A komorákban (kamrák) állnak a hombárok (gabonás ládák), lisztes ládák, répa, krumpli, gazdasági szerszám és újabban, ahol még pince sincs, a boroshordók stb. Itt azonban az állandó hőváltozásnak kitett, korán szüretelt bor nagyon hamar megromlik. Legtöbb helyen a kamrát rendezik be a fiatal házaspár ideiglenes lakásául. A komora padlása általában tikól (tyúkól), éppen úgy, mint a vele egy tető alá épített kocsiszín.
A közös tető alatti épületnek harmadik része az akollal ellátott disznóól, régebben hidas. (Hidasnál a vályú bele van építve a padlós ólba, ahova egy csapóajtó elnyomásával lehet a moslékot beönteni.)
Az udvar belső részében, általában az utcával párhuzamosan épül az istálló. Ez a szintén borona-falakkal bíró, (újabban cserepes) épület egyúttal a konyhakertet is elválasztja az udvartól. Az épület egyik vége a tulajdonképpeni istálló, amelynek tágas ajtónyílásaira nyáron éppen úgy, mint a lakószobákéra, nyitott ajtó elé házilag szőtt lepedőt függesztenek, hogy a legyek be ne mehessenek s mégis szellős legyen. Az istálló a népesebb családok nagyobb gyermekeinek hálóhelyiségéül is szolgál.
Az istállóból egy kisebb oldalajtó az épület középső részébe vezet. E részen – ami kocsiszínül is szolgál – két kapu van egymással szemben: az egyik a kertre, a másik az udvarra nyílik. A harmadik rész, amit a középső résszel együtt pajtának neveznek, a téli széna eltartására szolgál, éppúgy, mint az istálló padlása: a szénásgóré.
Az istálló egyik végénél van a trágyadomb, a másik végénél a kertbe vezető, rendesen sövénykapu és mellette a gyalogjárók részére szolgáló hágcsó (a kerítés többi részénél alacsonyabb, átléphető, inkább magas küszöb) ajtóval vagy anélkül. A kapuk nagyobb részben egyszárnyúak és a végén a lábfába vert vaskarikában fordulnak.
Ugyancsak az udvar belső részén, valamelyik szomszéd mezsgyéjén ássák a közös kutat, amely valamikor gémes volt, ma inkább hengerkerekes vagy csigás. Mellette mindkét szomszéd állatai számára külön-külön itatóvályú.
A szalma többnyire az istálló mögött, a kertben van. Ugyancsak itt vermelik el a takarmány- és magkrumplit, répát, fejeskáposztát stb.
A kert kerítése ma legnagyobbrészben puhafadeszka, azelőtt tölgyfadeszka, amelynek a földbe eső alsó részét kihegyezték, a felsőt hosszasan elkeskenyítették, hogy itt fonást alkalmazhassanak rá, ami a külön levert deszkakarókat egybetartja.
Az utcakerítéstől a ház faláig virágoskert díszlik, ahol kora tavasszal káposzta- és zöldségpalántát termelnek. A kis virágoskert leggyakrabbi virágai: jácint, szelence (orgona), epervirágcserje, gyöngyvirág, fehér liliom, mályvarózsa, muskátli, Kossuth-bokor, őszirózsa és főként rozmarin (megj.: a rozmaring népi neve).
A virágoskerttel szemben, a kamara és az utcakerítés között, a rekettyéből font kukoricakasokat találjuk. A kasok oldalán kifeszített denevér, vagy bagoly áll, a kukoricára vágyó verebek előtt elrettentő példaként.
A kasok és a kamra között, vagy a ház udvari végénél szokott lenni a favágító (favágó hely), ahol a téli dologtalan időben egész évre való aprófát készítenek. „Faház” nincs, legfeljebb a kas vagy a ház eresze alá raknak egy kevéske száraz aprófát. Rendszerint a favágító körül van az ágas-bogas tejesfazéktartó is.
Az udvarnak ez a hátsó része bizony tisztának nemigen nevezhető, mert az istálló, trágyadomb, favágító, disznóól, baromfiak még a legrendesebb gazda portáját is rendetlenné, piszkossá teszik. Ez pedig elég nagy baj, mert a kút is az udvarnak legtöbbször erre a részére esik. Mélyebben található talajvizeknél azonban, a költség megoszlása végett a kút az utcára vagy a közterekre kerül ki, amikor 8-10 gazda is ezt használja.
Árnyékszék legtöbb háznál csak a legújabb közegészségügyi rendelet következtében épült, mégpedig sok helyen oly primitíven, hogy két levert ágasra egy fát keresztülfektetnek s azt három oldalról kukoricaszárral körülrakják. Ajtaja gyakran nincs is. Rendesen a kert félreeső részében helyezik el, de a vízparti kertekben majdnem kivétel nélkül félig a patak fölé építik, alig észrevehetően, elrejtve.
A lakosság fajára nézve vegyes, ami nem is csoda, mert hisz a honfoglalás, a török hódoltság, aztán pedig, mint határmenti faluban, a nép állandó ki- és bevándorlásnak volt kitéve. Még napjainkban is az emigráns horvátoknak állandó menedékhelye, különösen amióta a szomszédos Jankapusztáról azokat eltávolították. A termetet tekintve éppúgy megtaláljuk a zömök, mokány, szélesarcú magyar, mint a sovány, magas, tojásdad arcú szláv típust. A családi nevek is egy kevert fajra mutatnak. Körülbelül egyenlő százalékban találjuk a magyar hangzású neveket a horvát hangzású nevekkel. Ezek mellett tót, német, sőt török neveket is találunk. Idők folyamán ez a sokféle faj teljesen összekeveredett, annál is inkább, mert soha egyik faj sem szeparálta el magát a másiktól a legkisebb mértékben sem. Itt sohasem fordult elő, hogy a falu egyik része vagy faja csak saját köréből házasodott volna.
A horvát nevűek nem restellik nevüket, de nem is vádolhatják őket magyartalansággal, nemzetietlenséggel, mert a legtöbbje régebbi idő óta érzi és beszéli itt a magyart, mint sok magyar nevű. Sőt a legtöbb alig hiszi el, hogy a neve nem magyar. E határfalu legidegenebb nevű lakója is már emberemlékezet óta büszkén vallja magát magyarnak, nemcsak most, de már akkor is, amikor nyelve még nagyobbrészt horvát volt.
A sok idegen az állandó vérkeveredés folytán sokkal hamarabb vette fel a magyar faj jellegzetes tulajdonságát, mint nyelvét és magyar hangzású nevét. A magyar nyelv abszolút fölénye azért csak a legutolsó emberöltő alatt honosodott meg, mert a háború előtti közös állampolgárság lehetővé tette, hogy Berzencze kereskedésre hajlamos népe korlát nélkül, minduntalan átmehetett az alig négy kilométernyire fekvő határon az olcsóbb horvát állatokért. Viszont a Dráván inneni három horvát község lakossága állandóan felkereste az itteni üzleteket, vásárokat, malmokat, országos- és hetivásárokat.
A nép valósággal céltudatosan tanította gyermekeit a horvát nyelvre, mert büszke arra, hogy a magyaron kívül más nyelvet is beszél. Erre szükségük van – mondják – hogy el ne adhassák őket. Így diszkréten tud a család megbeszélni egyes dolgokat idegen, főleg a vele leginkább érintkező állatkereskedő előtt. A régebbi időben pedig, amikor az osztrák-magyar közös csapatok főként Bosznia-Hercegovinában és Dalmáciában táboroztak, manővereztek, a horvát nyelvnek rendkívül nagy hasznát vették. A katonák legtöbbje a világháborúban is, akár a harctéren, akár hadifogságban, legnagyobbrészt használhatta a horvát nyelvet, úgyhogy szinte közmondásossá vált emlegetni: „A horvát nyelvvel tovább mehet az ember, mint a magyarral, mivel azt a többi szláv nemzet is többé-kevésbé megérti.”
A lakosságot, nagyrészt horvát származása ellenére is, az ország leghazafiasabb emberei közt említhettük eddig is; hazafiassága a szigorúan őrzött jugoszláviai határ mellett azonban ma még jobban fokozódik, amikor napról-napra szörnyűbb eseteket hallanak az idemenekült emigránsoktól a szerb elnyomatással kapcsolatban. Ha a szerb granicsárok (megj.: határőr) egy-egy magyar polgárt lelőnek, a nép dühe valóságos viharrá fajul.
Hazafiasságuk mellett rendkívül kitartó és bátor katonák, akik, ha vért látnak, kivetkőznek emberi mivoltukból és hihetetlen kegyetlenségre ragadtatják magukat. Egy jámbor családból származó katona mesélte el, hogy a világháború alatt a szerv harctéren megmutatták nekik azt a 30 magyar tisztet, akiket a szerbek a hasukon keresztül, fakaróval, elevenen földre cölöpöztek. „Erre – mondja az öreg katona – valóságos vadállat lettem s még az ártatlan csecsemőket is szuronyheggyel szórtuk ki a bölcsőjükből.” Ezek után méltán mondhatja a Pesti Napló évkönyve is, hogy a somogyi gyalogezred „rossebbakái” vívták ki maguknak a legfélelmetesebb nevet ellenségeink előtt.
A háborús éveket kivéve nagyon is szelíd, jámbor, engedelmes emberek ezek. Engedelmességüket fokozza az örökös egymásra utaltság. A nép szegény, és igyekszik szimpatikus lenni, hogy szegénységében támogatásra tarthasson igényt. Emellett azonban nem alázkodik meg, nem hunyászkodik meg, de a tiszteletet megadja úgy munkaadójának, mint a tanult embernek és maguk között is egymásnak.
Éppen vallásosságukból kifolyólag az Isten akaratában való megnyugvást túlságba is viszik. Katholikus hitük létére valami predesztináció félét hisznek, amin változtatni nem lehet, mert Isten akarja így; ez ellen zúgolódni és cselekedni vétek. Azért, ha családtagja, vagy állata beteg, nem is igen gyógyítja, s ekkor is, csak ha már késő, mert „hát hogyha az Isten már úgy akarja, akkor annak úgy kell lennie.” Igaz, hogy földhözragadt szegény, s orvosságra nem is igen áldozhat; betegéhez azonban a végtelenségig ragaszkodik s attól munkát, fáradságot, valamint olcsó háziorvosságot egyáltalában sem sajnál. Ha tehát nagy szegénységében orvosra, állatorvosra és orvosságra nem jut, hát gyakran inkább pusztulni hagyja s csak azzal vigasztalja magát: „Az Úr adta, az Úr elvette, légyen áldott az Úr neve.”
Ugyancsak vallásosságából folyik a tulajdonjog szentségének sérthetetlensége. Amíg a szomszéd ősrégi, színmagyar, vagyonos községekben mezőn, házban, főleg vásárokon, a kleptománia általános betegség, addig e szegény község lakója egyáltalán nem tolvaj. Legfeljebb ha az uradalmi erdészetnél keserves munkával nagyon is kiérdemelt tűzifa járandóságát – ha teheti – titokban pár darabbal megszaporítja.
Van azonban a lopásnak egy veszedelmesen elharapódzott faja, ami valóságos virtusosság számba megy. Ez a fiatalkorúak gyümölcs lopása, amit akkor is megtesznek, ha nekik háromszor annyiok van is. Berzenczei suhanc utánozhatatlan fölénnyel és büszkeséggel mondja: „Máséhó, ha tísször illen szögény vónák is, hozzá nem nyúnék, de ha szép gyümölcse van, ha rajta ül is, elopom.” Hogy aztán megeszi-e, az már más kérdés. Inkább egyikbe is, másikba is belekóstol és eldobja, vagy elajándékozza.
Egyébként nagyon is megbízható, de maga is általában bizalmasabb az átlag magyar embernél. Ha van is benne egy kis ravaszság, furfang, általában kevesebb, mint más vidékek népében. A hazugság sem kenyere; majdnem 100%-ig igazmondó. De amennyivel őszintébbek a felnőttek, a gyerekek azt duplán pótolják hazugsággal, s bármennyire bűnnek tartják is, azért mégis olyanokat mondanak, amit maguk sem hisznek el.
A kriminalitás átlag elég jó arányszámot mutat. Ennek oka abban adható, hogy a nép, talán nagy szegénysége, nyomora miatt, nem kocsmázik. Igaz, hogy a régebbi világban a pálinka rengeteg embert tett tönkre, a háború óta pálinkát azonban csak elvétve isznak, akkor is legfeljebb reggelenként, csak egy-egy féldecit. De a kocsmai borozás is ritka. Odahaza – bár a legtöbb gazdának van pár száz tőke szőlője, (többnyire „noha” vagy más amerikai fajta) – boraikkal csínján bánnak, s eltekintve a nehezebb munkáktól, csak farsangban fogyasztják erősebben. Újabban mindjobban lábra kap a zug-korcsmázás, ahol többnyire szomszéd falvakból hozott silány borokat mérnek ki, 25-30 filléres áron, persze italmérési engedély nélkül. Részegségig azonban itt is csak elvétve isznak.
A korcsmázásról való leszokásnak a válság mellett egyik legjobb eszközéül a levente-intézmény bizonyult, amennyiben a kicsapongásra leghajlamosabb korban az ifjúságnak szabad vasárnap délutánjait leköti. Emellett, a korcsmázás rovására, a sportok mutatnak gyönyönyű fejlődést. A leventekötelezettség után jön a katonáskodás, ezután pedig a nősüléssel a családi gondok, amelyek megint csak eltávolítanak a korcsmai élettől. A korcsmákat inkább az iparos ifjúság és néhány krónikus ivó gazda látogatja. Parasztlegény legfeljebb nyári ünnepnapokon megy korcsmába, de ekkor is legtöbbször csak kuglizni. Parasztleányt és asszonyt pedig semmi pénzért sem lehetne a korcsmába becsalni. Még apját, vagy férjét is férfival hívatja haza a berzenczei nő. A mai legújabb korban is nagyon megszólják azt a leányt, aki vendéglőben, ha csak egyszerű táncmulatságon is, megjelenik. Ha ez „műkedvelővel” egybekötött, a teltház leányai az előadás után, néhány kivételével, hazaszaladnak, vagy csak a kerítés mögül nézegetik a táncot. Ha mégis elmennek ilyenre, akkor is csak úgy, ha azt a várdombon, vagy kerthelyiségben, Isten szabad ege alatt tartják meg. Éppen ezért a mulatságokat a fás, árnyékos Várdombon szokták rendezni.
A szomszéd községekben a búcsúkat vendéglői táncestélyek szokták befejezni. A berzenczei lányok ezt csak hírből ismerik, avagy a kerítés mögül lesik, de csak délután, mert alkonyatra mind otthon vannak már. Ők búcsúra csak istenfélelemből járnak, sőt a férfiak nagy része is. A nőknek vásárokon, búcsúkon egyedüli itala a méhsör; nagyritkán az asszonyoknak egy fél pohár malátasör. A nők odahaza munka közben, fonókon, lakodalmakkor is, csak néha-néha kóstolgatják meg a bort.
Ennek ellenére a verekedés elég gyakori, amire főként a szerelmi féltés és személyes bosszú ad okot. A bosszúállásból általában elég nagy adag van bennük. Fonókon és a szomszédos búcsúkon a berzenczei legények, ha kell, utolsó csepp vérükig összetartanak és védik egymást. Ilyen helyeken aztán a székek és bicskák is kézbe kerülnek, hogy méltók lehessenek a „somogyi bicskás” régi jó hírnevéhez. Általában azonban nem nagyon kötekedő természetűek.
Bor nélkül is vidám, jókedvű, mulatozó nép ez. Ötletes humorában azonban sohasem komédiás. Komolyságát még ezekben is megtartja. Jóízűt nevet, amikor mondja is: „Jaj annyit kő neki nevetni.” (Nevettem neki). Azonban sohasem hahotás, kivéve, ha valakit gúnyol. Beszédét teleszövi tréfás megjegyzésekkel és különösen találó példálódzásokkal. Szereti az értelmesen bőbeszédű embereket és maga is bőbeszédű, de csak ha szabad ideje van rá. A nők között előforduló szátyárkodó pletykálókat nagyon megszólják nőismerősei, de azért négyszemközt kíváncsian meghallgatják, s csak utána, más előtt, nevezik „ronda nagy szájúnak”. Ezért aztán nem is egy férj meg is veri feleségét, mondván, hogy „az asszony verve jó”. Emiatt nem is ítélik el a férjet, sőt gyakran maga az asszony is helyénvalónak tartja. Az asszonyok általában veszekedőbb, perlekedőbb természetűek a férfiaknál. Jó tulajdonsága azonban mindkét nembelinek, hogy hamar megbékülnek. Rossz tulajdonságaik közé tartozik az is, hogy általában szeretnek gúnyolódni. Nincs a falunak egyetlen lakója, akinek ne lenne csúfneve, amely aztán annyira el van terjedve, hogy bár hihetetlennek tűnik fel, pedig gyakori eset, hogy ha a rendes nevét említik, még maga a szomszédja is azon gondolkodik, ki is az, és hol lakik? Igaz, hogy a melléknevek számtalan esetben a megkülönböztetésre szolgálnak, mert ugyanazon nevű sokszor még 10-15 is akad. (Így pl. Maronics, Huszics, Varga stb.)
Berzencze népét is vendégszeretőnek kell mondanunk, noha vagyontalansága nem is engedi meg azt a traktálást, ami más vidékek népénél szokás. Azonban a vendégeket ezek is végtelenségig marasztalják és szegénységükhöz mérten kínálják. Egyébként is jószívűek. Koldust el nem enged anélkül, hogy pár fillért, darab kenyeret, néhány szem krumplit vagy kis lisztet ne adna néki. Az udvaron tartozózkodó szomszéd gyerekeknek egy darab kenyeret épen úgy nyom a markába a gazdaasszony, mint a saját gyermekének, akik azt irigylésreméltó étvággyal gyömöszölik szájukba.
Jószívűségük azonban sohasem visz pazarlásra. Ezeknél takarékosabb embereket alig találunk. Szinte csodálatos, hogy hogyan is bírja ki ez a nép azt a rettenetes erős munkát oly siralmasan gyenge táplálékkal, mint aminővel beéri. E tekintetben az igénytelen kínai munkáshoz lehetne legjobban hasonlítani. Munkássága messze vidéken ismeretes, s viszik is az uradalmak Dunántúl minden vidékére munkába. De bírja is Berzencze, mert a tavaszi hónapoktól késő őszig százával ontják a hónapszámosokat és arató munkásokat a 8-10 gyermekes családok.
Amennyire szorgalmas, takarékos és munkás, épen annyira visszamaradt a haladástól a gazdasági téren. Pedig mint mezőgazdasági munkásnépnek minduntalan nyílik alkalma egyes uradalmaktól tanulni. Tudnak is arról szépen beszélni, de maguk, még inkább konzervatív szüleik, azok alkalmazásától meglehetősen tartózkodnak.
Politikai életet nem élnek: a bel-és külpolitika nem érdekli őket. Egyik pártpolitikai szervezkedés sem talál bennük puha talajra. Általában utálják a politikát, s csak arra valónak tartják, hogy az urak a szegény nép krajcáraiból élősködjenek. Feleslegesnek, sőt háborút okozónak tartják a diplomáciát és egyéb hasonló intézményt. Bár megadja a tiszteletet a legtöbb hivatalnoknak, mégis általában a tintanyalót felesleges dologkerülőnek mondja.
Berzencze lakossága jóllehet nagy részben szláv eredetű, a zadrugának (megj.: délszláv, néprajzi kifejezés: nagycsalád, házközösség), patriarchális életnek mégsem találjuk semmi nyomát. Az apa gazda marad legtöbbször addig, amíg gyermekei mind meg nem házasodnak. Ha valamelyik fia megnősül, az legtöbbször azonnal vagy pár év múlva külön háztartást tart. Az új házaspár, ha valamelyiküknek szüleinél az egyik lakószoba üres, úgy ott lakik, de itt is külön háztartásban. Ha itt nincs lakás, akkor mindkét fél szüleinek segítségével, legalább egyszoba-konyhás lakást építenek, melyet pár év múlva, ha módjuk van rá, megtoldanak még egy szobával. Némelykor bérletben laknak.
A fiatal önálló gazda kezdésül 1/2-1 hold földet, sokszor azonban csak egy vagy két tehenet, vagy disznót kap valamelyik fél, esetleg mindkét fél szüleitől. A fiatalok, főleg nagyobb dologidőben, szüleiknek szükség esetén sgítenek.
E csekélyke vagyon megélhetésüket természetesen nem biztosítja. Ezért gyakran a szülők is segítik őket valamivel. Fő jövedelmüket azonban munkájukkal érik el. Így rendesen feles földművelést vállalnak, emellett mindketten napszámba járnak, vagy féléves avagy pár hónapos hónapszámra és arató munkára vállalkoznak. Ritkább esetben uradalmi cselédül szegődik a férj.
Ha a gazda többi gyermeke is megházasodik, akkor a már magukat agyondolgozott öreg szülők legtöbbször arányosan kiosztják földjeiket gyermekeik között, oly feltétellel, hogy azok meghatározott gabona-mennyiséget szolgáltatnak érte évenként szüleiknek. Az öregek csak annyi földet tartanak meg, amennyit ők maguk megmunkálhatnak. Ha már erre sem képesek, mind felosztják gyermekeik között, illetményért. Ilyenkor az egyik rendesen az öregekkel a lakásban marad s az öregeket a kapott illetményekért eltartja. Gyakori az is, hogy az egyik gyermeknél lakó szülő vagy szülők nem ennél a gyermeküknél étkeznek, hanem hetenként felváltva a többiek küldenek napi kosztot, avagy a szülők járnak gyermektől-gyermekhez lakás- és kosztra. Ez nem mondható egészen üdvösnek, mert ha nem is teljes valóság, mégis a kosztot adó testvért azzal vádolják a többi testvérek, hogy ilyenkor, mikor a szülők hozzájuk kerülnek, takarékosságból nem ölnek baromfit, nehogy a szülők abból fogyasszanak.
Az arányos osztás fiúk és leányok között így már a szülők életében végbemegy, s az nagyon ritka eset, hogy a teljes vagyont az öreg szülők gyermekeikkel kezeltessék halálukig.
A nőtlen és hajadon gyermekek házasságáig az összbirtokot sohasem osztják ki, legfeljebb a házas gyermek részét. Ehelyett inkább állattal és egyebekkel segítik az önállóságra lépetteket. A gyermekek a szülők háztartásában dolgoznak és keresetüket, ha napszámból származik is – beszolgáltatják. Ugyancsak innen kapják a felnőttek a ruházatra, szórakozásra stb. szükséges összeget. Az, hogy a gyermek szórakozásához a pénzt apja magtárából titokban szerzett gabonán szerezze be, ritka eset.
A családtagok egymás közti érintkezésében az a szokás, ami a többi falvakban. A szülők gyermekeiket tegezik, míg ezek szüleiket magázzák. A gyermekek egymást szintén tegezik, azonban, ha valamelyik testvér több mint 10 évvel idősebb, úgy azt magázzák. A kisebb fiúk a 10 évvel idősebb nővért szintén magázzák, főként ha az már férjezett. A szülők közül a férj mindig tegezi a feleségét és éppúgy nevén szólítja, mint gyermekeit. A feleség ellenben csak legújabban és csupán a fiatalabb házaspároknál tegezi és szólítja nevén férjét. Régebben, sőt az idősebbeknél még ma is – jóllehet a férj őt tegezi – a feleség a férjét mégis magázza és mindenképpen, csak nevén nem szólítja. Ha férjéről beszél másnak, sőt gyakran megszólításkor is, „embörnek”-nek nevezi. Igy pl. „Embör, halli, gyüjön önni.” Az „embör” megszólítás mellett gyakori a „Maga” címzés is, Pl. „Hé, halli Maga, gyüjön be kicsit!” Általában a feleség jobban függ urától, mint megfordítva.
A nő, főképpen régebben, de még ma is bizonyos mértékig urának alárendelve érzi magát. Főleg fiatal házaspároknál, a férj néha csekélyebb ok miatt is megveri a feleségét, akinek azt béketűréssel kell elviselnie. Ilyenkor – ámbár ritkán előfordul, hogy a nő pár napra hazamegy anyjához, de hamarosan újból visszatér. Bíróilag történt válásról e népes községben csupán két esetet említenek. Ellenben az gyakrabban előfordul, hogy pár, legfeljebb hat hónapig külön élnek, de újból egybekelnek s esetleg újra szétválnak, de ismét csak rövidebb időre, mert megint csak megbékülnek.
A gyermekek szüleiket „papa”-, „mama”-nak, nagyszüleiket „öregapám-, öreganyám”-nak, de még gyakrabban „japek-, májka”-nak szólítják. A nagybácsit nevével, vagy anélkül „bácsinak” de többször „bacseknak”, a nagynénit nevével, vagy anélkül „nénnye”-nek, vagy „ángyi”-nak nevezik. Jóllehet e horvátos megszólítások gyakoribbak, mint a magyar megszólítások, mégis magyarul beszélnek. Pl. „Májka, aszonta a Japek, aggyon néköm könyeret.”
Somogyot az egyke hazájának nevezik sokan és sajnos, nem minden ok nélkül. Berzenczétől sem kell messze mennünk, csak három kilométernyire fekvő Alsok, Sarkad, Szenta, Gyékényes stb. községekbe s máris sajnálattal kell meggyőződnünk az egyke rettenetes pusztításáról. Ez annál nagyobb baj, mivel ezek a községek színmagyar lakosúak, sőt nem egy falu nemességet is kapott, mint pl. Nemespátró, Nemesdéd stb. Ha e falvak utcáit végigjárjuk, gyermeket az utca porában nemigen látunk. (Egy ismerősöm találóan jegyezte meg az iskolából kijövő gyermekekre: „Itt Alsókban kevesebb a tanuló, mint Berzenczén a tanító.”)42
Míg tehát e magyar falvakban – melyeknek lakói protestánsok, de sokban felesen katholikusok, alig találunk gyermeket, addig Berzencze utcái hemzsegnek a gyermekek nagy csoportjaitól. Itt nem ismerik még az egykét. Csupán az utolsó pár évben kezdett a gyermekáldás korlátozódni, de még mindig két-három gyermekre csak. Azonban az utolsó két évben ismét szaporodnak a születések. (Egyik parasztasszony mesélte, hogy mióta N. N.-nét – ki az abortuszok nagymestere volt – lezárták, már az első évben több, mint 50-nel, a jelen évben pedig előre láthatólag legalább 100-zal szaporodik a gyermekáldás.) Az asszonyok maguk talán nem is igen értenek hozzá, az itteni orvosok, bábák pedig nem vállalnak tiltott műtétet. Vidéki orvost meg bábát a nagy szegénység miatt meg talán meg sem is fizethetnek. A legtöbbje azonban, talán vallásos, talán gazdasági okokból, nem is gátolja mesterségesen a szaporodást. Itt is igen szépen igazolódik be Steinecker professzor úr állítása, mely szerint a legszegényebb embereknél nemigen van egyke, mivel ott kenyérkereső munkásokra van szükség.
Már fentebb látható, hogy a község területéből 5526 kat. h. a hercegé, és csupán 3919 kat. h. a 4175 lelket számláló községé. A 10 holdon felüli gazdák száma alig néhány, a többi 2-3 holdas és nincstelen. Már pedig az a szülő, akinek semmi földje sincs, idősebb napjaiban munkaképtelenné lesz s így vagyon nélkül meg sem élhet. Ellenben, ha több gyermeke van, azok mint mezőgazdasági munkások nemcsak megélhetésüket, de nagy takarékossággal, silány táplálékkal még egy kis ingatlant is segítenek szüleiknek 15-20 éven át szerezni. Hisz egy ilyen törpebirtokos már az 5-6 éves gyermekeit is felhasználhatja munkára.
Jelenleg a közösségben a gyermekek száma családonként átlag 4-5. Azonban vannak családok, ahol 14-15 gyermek is felnevelkedik. Ezelőtt három éve Milotay István, a Magyarság főszerkesztője, inkognitóban személyesen itt járt, hogy maga is meggyőződjék arról, hogy Somogyban is van még gyermekáldás. Személyesen meglátogatott néhány ilyen nagy családot és könyvében írt is e népes családokról.
A gyermekek nagy számára enged következtetni az is, hogy a faluban 8 tanító tanít 8 tanteremben 303 tanulót (1925. évben). Ma már azonban egyre többen mondogatják itt is: „Nem kell a sok gyerek, azért szülessenek, hogy nyomorogjanak? Hát segíti valaki csak egy fillérrel is felnevelni azokat? Hisz munkaalkalom sincs, mert a helybeli uradalom is más vidékről hozat munkásokat.” (Két évvel ezelőtt a községi képviselőtestület közbenjárására aztán mégis sok helybeli hónapszámost vettek fel.) Mindez végül is korlátozólag hat, úgyhogy a gyermekek száma szembetűnően kevesebb családonként. Egyke-rendszerről azonban még ezideig szó sincs. Sőt elég élesen elítélik a szomszédos környék egykéző lakóit.
A gyermek-, főleg a csecsemőnevelés, mint az országban általában, úgy itt is elég sok kívánnivalót hagy maga után. Ámbár a csecsemőhalandóság közel sem mutat oly katasztrofális arányokat, mint pl. az Alföld tanyavilágában. Ennek oka, hogy itt mégis ahhoz képest kultúr-helyen vagyunk. Ebben a 4000-et alig meghaladó községben két orvos, gyógyszertár és két bába is van. Igaz, hogy az utóbbi időben némi visszafejlődésnek lenne talán nevezhető, hogy az eddigi két községi bába helyett – a községi háztartás egyensúlyban tartása miatt – ma csak egy községi bába van a másik magán bába. Végeredményben azonban mégis csak kettő van, míg azelőtt három volt.
Sajnos azonban, hogy a beteg gyermekekhez a rettenetes szegénység miatt itt is csak az utolsó órában hívnak orvost. Az orvosi költség hiánya mellett azonban hátrányos az a nemtörődömség is, amellyel egyik-másik anya – ahol már egyébként sok a gyermek – azokkal szemben viselkedik. A gyermeket a hideg földön hagyván mondja: „Ha elpusztul, az csak jó, mert ezen kívül is sok marad, akiknek felnevelésére még mindig rengeteg költséget és gondot kell fordítani.” Azonban ha a gyermek megbetegszik, mégis csak mindenféle házi orvosságot, babonát megpróbál, sőt ha ezek nem használnak, az orvosnak is okvetlenül megmutatják, mielőtt meghalna, nehogy megbüntessék.
Dologidőben a gyermekek nevelése, gondozása rendesen a nagyobb gyermekekre, vagy a májkára van bízva. Ezek hiányában az anya gyermekét, még a csecsemőt is, kiviszi magával a mezőre. Itt a földre terített ruhára helyezi és föléje egy hatalmas családi esernyőt tesz. Ahogy munkájával odébb jut, úgy a gyermeket is közelebb hozza magához. A gyermekek altatására mákgubót, vagy egyéb mesterséges altatószert nem használnak. Csupán a bölcső ringatás, vagy karon való hintáztatással altatják, ha pedig erre idejük nincs, akkor hagyják sírni, mert az nem baj, sőt a hangjukat és a tüdejüket erősíti.
A szülők, ha munkára mennek, az itthon hagyott gyermekek számára már reggel elkészítik a levest, tejet, aludttejet, legtöbbször azonban csak pusztán kenyeret. A gyermeknevelés terén az egyébként hasznos tejcsarnokrendszer igen hátrányosan mutatkozik, amennyiben a pénz miatt gyakran az utolsó csepp tejet is beszállítják a tejgyűjtő csarnokba. Azelőtt, míg a tejet házilag tejfellé, vajjá, túróvá dolgozva bevitték a csurgói hetivásárra, hetenként kétszer, a gyermekeknek is bőven jutott. Ma már ehelyett sajnos, szegénykéknek csak a száraz kenyér marad. Tanév alatt a gyermekeket már 1886-tól fogva kitűnő oktatásban részesíti a zárdai óvoda. Még a háború előtt a pógárság csak a közvetlen közelből küldte be kis gyermekeit az óvodába, ma már azonban a falu távolabbi utcáiból is nemcsak az anya, hanem még az apa is elviszi gyermekét, pedig ő a nevelésben kisebb szerepet visz.
Az a nagy szegénység és sok gyermek, ami Berzenczén van, sehogyan sem engedi meg a bőséges táplálkozást. A legtöbb munkás, akár mint napszámos, akár saját magának dolgozik, reggelije és ebédje többnyire 2-3 fej vöröshagyma vagy fokhagyma, kb. egy kilogramm kenyérrel. Szalonna vagy hús ehhez igen ritkán jut, legfeljebb egy kevéske túró. Ezzel a gyenge koszttal húzza a fűrészt, vagy üti a sulykot hajnaltól sötét estig. A kapálást vagy egyéb hasonló nehéz munkát végző nők napi eledele is hasonló: fél liter tej vagy árpakávé, egy kevés túró, legtöbbször azonban pár darab zöldpaprika, „savanyó” uborka, avagy pár darab éretlen alma kevés kenyérrel. Ebédet a napszámos családtag után ritkán visznek, mert először is a 60-80 filléres napszám nem hozza be, másodszor pedig a gazdaasszony maga is napszámba jár. Főtt ebédet csupán nehezebb munka esetén visznek utánuk, s ekkor is leginkább csak akkor, ha több családtag dolgozik kint a mezőn. Így pl. aratás alatt rendesen főtt ebédet, mégpedig tyúkot, rétest vagy prószát (kukorica lepény) készít a gazdaasszony. Az ebédet vékába (alacsony, kerek, fülnélküli vesszőkosár) csomagolva siet ki a mezőre, úgy, hogy a déli harangszóra kiérjen vele. A vékát a fején viszi anélkül, hogy a kezével fogná. Kezében saját maga számára szerszámot és a bugyogós korsóban vizet, esetleg üvegben pint bort visz. (A bugyogós korsónak két nyílása van: egyik felül a szája, másik egy kisebb lyuk a korsó fülében vezet kifelé. Ezen a korsó fogójában lévő lyukon ihatnak is, de tulajdonképpeni rendeltetése, hogy a korsóból kifolyó víz helyébe levegőt bocsásson, mert a korsó szájnyílása csak valamivel nagyobb az üvegénél. Ezt nevezik Berzenczén bugyogós korsónak.)
Az ebédet vivő asszonnyal a csintalankodó gyerekek sokszor csúnya tréfát űznek, amikor a gyalogút két oldalának füvét az út fölött összekötik, s a siető, sokszor idősebb nő lába abba beleakad s gyakran a véka ennek következtében leesik a fejéről s esetleg az asszony maga is elesik. Az ebéd így sokszor az út porába hull, az edények pedig széttörnek.
A napszámba menő egyes családtag az ő kis hideg táplálékát, ha férfi, bőrtarisznyában, ha nő, kézikosárban, kendőbe csavarva viszi. A tarisznyába egy üveg vizet vagy bort is csomagolnak. A pásztorok, csőszök üveg helyett a tarisznya szíjára kötött kobakcsutorában (kivájt tökféleség) viszik italukat.
Ebédet – az aratást, cséplést, házépítést kivéve – csak ünnepnapokon főznek. Ez télre is vonatkozik, mikor napszám hiányában házi munkát végeznek. Ilyenkor legfeljebb reggelenként van főzés, amikor forralt tejet, rántott levest esznek beleaprított kenyérrel. Ebédjük hideg, rendesen kenyér, esetleg aludttej íróval, túró avagy savanyósággal. Disznóölés után valami aprólék: tepertő, tüdő stb., esetleg némely háznál szalonna, amíg van belőle. Uzsonna csak a mezőn jár és ekkor is csak Szent György napjától Kisasszony-napig. Máskor ott sem. A rendes, kiadós étkezés csupán a vacsora, amikor a család valamennyi tagja otthon van. Estélig a gazdaasszony főzéssel nem is igen ér rá bíbelődni.
Vacsorára általában két fogást készítenek, mégpedig vagy levest, vagy főzeléket valami főtt vagy sült tésztával. Káposztából, babból (itt borsónak nevezik) annyit készítenek, hogy másnapra is marad. A káposzta-maradékot aztán sokszor reggelire melegítik meg. A babot pedig, ha megfőtt, a szűrőkanállal kiszedik, és sűrű rántással összekeverve mint „száraz borsó” másnapi eledelül szolgál.
Főbb eledeleik: kenyér, hagyma, tej, szalonna, gyümölcs, uborka, paprika, túró, száraztúró, rántott leves, tejleves, tik- (tyúk)leves, káposzta-, bab-, klumpli-, répafőzelék. Kifőtt tészták, dödölle, gánica (sűrű kukoricaliszt-pép), prósza, rétes, pörcös- (tepertős)kukorica-, sós-, zsírospogácsa, kelt tészták, úritök, sült krumpli, stb. Ezek mellett rendkívül sok gombát esznek, pedig nagyon sok áldozatot szed közülük a gombamérgezés. Fontos eledelük az aszalt gyümölcs is, s ezért nyáron rendkívül sok férges almát, körtét, szilvát aszalnak meg.
A táplálékuk úgy mennyiségileg, mint minőségileg gyenge. Különösen adventban és nagyböjtben sovány és kevés. Ellenben farsangban annál kiadósabb. Erős munka idején szintén jobban táplálkoznak. Húsfogyasztásuk minimális. Székből évenként csak kétszer-háromszor hoznak húst, ellenben baromfit, főleg tyúkot gyakran főznek. Így a tehetősebbek majd minden vasárnap. Nagyobb munkák alkalmával a szegényebbek is tyúkot főznek.
Évenként a téli hónapokban majdnem minden család öl disznót, amit maguk ölnek és trancsíroznak is fel. Maguk sózzák, és a húst, szalonnát otthon, a zsuppos padláson füstölik. Főként zsírdisznót tartanak zsírjáért és szalonnájáért. Zsírja mégis a legtöbb családnak már nyáron elfogy, s ezután bámulatosan kevés zsírt fogyasztanak. Azt is a székből szerzik be negyedkilónként.
Bort leginkább nagyobb ünnepeken és farsangban fogyasztanak. Bortermelésük csupán pár akó s ezzel aránylag nem is takarékoskodnak annyira, mint az ételekkel. Az újbornak eléggé nekiesnek s részegeskedés nélkül, főleg evés és munkaközben addig isszák, amíg csak tart. Ezért aztán sok helyen még a farsangot sem éri meg. Átlag a gazdák 60-70%-ának terem bora. Ha ez elfogy, néhány litert vesznek a nagyobb dologidő beálltával. Egyébként Berzencze népe közel annyi bort sem fogyaszt, mint a szomszéd községek: Alsok, Csurgó, Porrog stb. Szőlőikben pince nincs is, ahol mint a szomszéd környék, szórakozásból fogyaszthatnák a bort.
Étkezés közben az asztalfőn, vagyis a két ablak közötti sarokban, a gazda, a ház ura foglal helyet. Mellette a felesége, másik oldalon az öregek s sorjában idő szerint a gyermekei. Az ételt régebben egy közös tálból ették kanállal és villával. Ma már porcelán- és agyagtányérból. Az asztal mellett még ma is egyenes, merev tartással ülnek. Asztalterítőt régen nem használtak, de ma már igen. Ha a kanalat elmerítették, régen a tál, ma a tányér széléhez érintik a kanál alját s ott végighúzzák, hogy a cseppenni akaró levest letöröljék. Azután a kanál alá kenyérszeletet tartanak, hogy a levest le ne csepegtessék és úgy viszik szájukhoz, a tányértól mintegy 50-60 cm-nyire. Nagyon sok helyen a nők a tányért tenyerükre helyezve a szájuk közelében tartják, de ezek is mereven ülnek.
Italt közös üvegből vagy korsóból fogyasztanak. Poharat csak újabban és csak akkor használnak, ha vendég is fogyaszt. Egyik-másik családnál nyáron szerteszéjjel a pitvar talpfáján étkeznek, azonban mindenütt szabály az asztal melletti étkezés.
Ha evés közben valaki idegen megy hozzájuk, azzal állit be: „Na, ippeg jókor gyüttem. Jó étvágyat aggyon Isten!” Erre a felelet: „Köszönnyük. Gyüjön hozzánk szomszéd (avagy szoszed) ebédelni.” A vendéget így meg nem kínálni illetlenség. A meghívás azonban ritkán komoly, mert tányért, kanalat nem adnak néki. A meghívásra a vendég azt mondja: „Köszönöm én már elvégeztem – vagy én majd ezután. Csak egyenek Isten áldásával.”
Evés előtt és evés után mindenki elmond egy rövidke imádságot, vagy legalább keresztet vet magára. Ebéd után a férfiak még egy darabig az asztalnál maradnak és pipázgatnak.
Mint mindenütt, itt is megtaláljuk már a családban a munkamegosztást. Más dolgot végez a gyermek, mást a nő és mást a férfi. Bármennyire is dolgos, munkabíró és kitartó ez a nép, mégis egyik nem a másiknak szánt munkát semmi pénzért sem végezné el. Azt megalázónak, megszégyenítőnek tartja. Különösen férfi nem végezne női munkát, talán ha sohsem lenne is megtéve. Így pl. nincs az a pénz, amiért férfi a söprést vagy csak egy zsebkendő mosását is elvállalná. Legfeljebb az egészen öreg emberek néha kisöprik az udvart, de a lakást már ők sem. A nők már inkább kaphatók férfi munkára, ha a szükség úgy kívánja: sokkal gyakrabban fognak fejszét, kaszát, gyeplőt, mint a férfiak seprőt, főzőkanalat. Általában a könnyebb munkákat gyermekek, nők, a nehezebbeket férfiak végzik.
A gyermekeket, különösen a leányokat már 4-5 éves korukban munkára fogják. Ilyen korai és felelősségteljes feladat a szülők távollétében – sokszor reggeltől estig – a kisebb testvérre őrködni, azt ringatni és néki enni adni. Valósággal megható látvány, hogy a kis pöttöm emberke kis testvérkéjét hogyan cipeli, félig emelve, félig húzva, a szekérút homokjából, ha egy-egy kocsi közeledik.
Ennél már kedveltebb foglalkozásuk a libapásztorkodás, mert nem olyan felelősségterhes és játszásra is több az alkalom.
A 9-10 éves gyermekek már komoly kenyérkeresők, mert a helyben uradalomban, mint napszámosok, a felnőttek által kikapált krumplit kis melencéjükbe (megj.: kerek faedény) szedik és kupacokba hordják.
Ennél sokszor veszélyesebb, de mégis legkedvesebb munkája a fiuknak, amikor őszi, téli vadászatokon mint vadhajtók közreműködhetnek. Az alig pár filléres napszámon a legkisebbtől a legnagyobbig mind ott szeretne lenni. A szülők persze a legkisebbeket minden bőgés ellenére visszatartják, mert már igen sok gyermek pusztult ebbe bele. Volt már eset, hogy csak napok multával találták meg az útszéli árok jege alatt a 11 éves kisfiút, ki a rettenetes hidegtől és fáradtságtól elaléltan kerülhetett a félméteres vízbe. Mások meg örökös vagy halált hozó betegségeket szereztek a hideg őszi és téli napokon. Számtalan esetben a szülők tudta nélkül szöknek el az annyi passziót és néha nekik is anyagi javat nyújtó vadászatra. A nagyobb kamaszok külön is kiveszik részüket, amikor egy-egy elejtett nyulat vagy fácánt megjelölt helyre rejtenek, hogy onnét később elvigyék.
A nagyobb gyerekek, fiúk és lányok, 13 éves koruktól hónapszámba járnak. Ez tavasszal, ősszel 2-2, újabban 4-4, de sokszor 6 hónapig is tart. A gyengébb gyermekek természetesen könnyebb munkát végeznek. Rendesen a répa-, krumplitermelés körüli könnyebb dolgot végzik. A 13-15 évesek fizetése havi 3 pengő és 1 mázsa búza;: az idősebb nőké 5 pengő és 1 1/2 mázsa búza; a férfiaké 6 pengő és 1 1/2 mázsa búza. Fizetésükkel még a rossz gabonaárak mellett is csak meg lennének elégedve, azonban a szerződésükben előirt tápmennyiség és -minőség körül vannak súlyos visszaélések és panaszok. A munkások állítása szerint, esetleg az uraság kivételével, a legtöbb esetben a gazdatiszt, vállalkozó, szakácsné, mind megsérti a szerződést, mert az előirt ételeket és minőséget a legritkább esetben adják meg. Pl. az egyik uradalom munkásai azért panaszkodtak, mert hetenként négyszer kaptak kukoricakását tavalyi, be nem érett, dohos kukoricából. Szerintük itt már a gazdatiszt volt a hibás. Máshol a zsír meg sem közelíti az előirt mennyiséget, ami miatt a szakácsnékat vádolják meglopással. Panaszkodnak, hogy igen ritka az az uradalom, ahol az élelem megfelelő lenne. Ott azonban, ahol a tulajdonos vagy bérlő maga is felügyel, hetenként egyszer a kosztot is megízleli, ott nemcsak tűrhető, de egyenesen kitűnő és bőséges a menázsi. Versenyeznek is ám, hogy ilyen uradalomba jussanak. Ilyen helyen nem fordul elő, hogy a mamájuk hetenként vigye utánuk a hatalmas véka eledelt.
Ezek a sérelmek azonban mégis csak elviselhetők lennének, ellenben a közerkölcs nemzetvédelmi szempontból is, nagyon komoly veszedelemben forog. Mióta ezek a hónapszámos munkák elterjedtek, a falu hihetetlen romlásnak indult. A törvénytelen gyermekek száma is ijesztően emelkedik. Úgyhogy, amíg itthon a szülők a legnagyobb gonddal őrködnek leányaik erkölcse felett, addig a hónapszámos munka leírhatatlan rombolást visz végbe abban.
Rendesen egy nagyobb birkaólban vagy istállóban a padlózatot szalmával hintik be, és egyik oldalra a férfiak, a másikra a nők fekszenek. Ha alvás közben valamelyik leány ruhája különös helyzetbe kerül a férfiak és nők egymásnak kacagva mutogatják, míg valamelyik jobbérzésü leány meg nem igazítja vagy fel nem ébreszti. A szerencsétlen leányt aztán napokon át ezzel gúnyolják.
Ezenkívül mint minden nagyobb tömegben, úgy itt is akad már régebbről rosszéletű nő, aki olyan dolgokra tanítja és csábítja a becsületes, tiszta erkölcsű fiatalabb társnőit, hogy ezek síró hangon panaszolják édesanyjuknak vallásos és erkölcsös lelküknek durva megmételyezését. Viszont a gyengébb jelleműek igen nagy számban, terhes állapotban látják viszont mitsem sejtő, aggódó édesanyjukat.
A szomszéd asszonyok közül – akik ezeket az adatokat adták – egyik, akinek 8 éves kisleánya van, annak a jövőjéért máris kétségbeesetten aggódik és fél, hogy mi lesz, ha a kislánynak is hónapszámba kell majd mennie. Azt véli, hogy az erkölcstelenség a magasabb társadalmi osztályokról ragadt át a parasztságra. Ez a véleménye a következő szavaiból is kiviláglik: „Bizony, igen nagy baj az, amikor a magunk fajta szegény pógárok között is illen veszedelmesen terjeszködik ez a csúnya úri betegség. Mer higgye e neköm, hogy ezt az urak terjesztik és azoktu ragad a mi szögény leányainkra is.”
A közerkölcs romlása talán semmivel sem aggasztóbb a közegészség romlásánál. A hónapszámos munkások megérkezésekor alájuk terített szalmát a 4-5 hónap alatt sohsem cserélik ki, s az az elképzelhető férgeket talán mind magába rejti. A szorosan egymás mellett fekvő gyermekek valósággal beleköhögik egymás szájába a tüdővész bacilusait, hacsak már előbb nem transzporálták át egymásba a közös ivóedénnyel. A bacilus aztán kitűnő talajra talál a gyengén táplált, agyonázott, fázott gyerekekben.
Egy másik, talán tuberkulózisnál is veszedelmesebben terjedő betegség: az egyiptomi szembetegség. A hónapszámba járó, tehát a bezenczei fiatalság között is, hihetetlenül kezd terjedni a trachoma. Ez nem is csoda, mert ha a tömeg-hálóban és együttélésben nem kapják is el, okvetlen elkapják a közös mosdóban. Hogy fiatal, vézna testük fáradalmait kipihenjék, valamennyien az ébresztés pillanatáig alusznak s ekkor valamennyien a mosdóra rohannak. Mosdó edényül sok helyen egy vályú szolgál, amelynek vizében annyian mosdanak, vízkicserélés nélkül, ahányan odajutnak. A víz kicserélésére már idejük sincs.
Az így egyre terjedő betegséget alig gyógyíthatják, mert már eleinte többen kórházba kerültek – ahol teljesen ki sem gyógyulhattak, abban a reményben, hogy községi költségen meggyógyítják. Utána jött a keserű kiábrándulás, mert a kórházi költséget végrehajtották a legtöbbjükön. Ezért aztán orvoshoz sem igen mennek, csak mikor már majdnem megvakulnak fél szemükre.
Uradalmakban éves cselédnek berzenczei ember nem adja gyermekét, de maga sem megy, csak nagyobb gazdáknál vállal ilyet, akkor is kocsisnak nevezi magát.
Ha a gyermekek nem mennek is hónapszámba, állandó foglalkoztatásra találnak odahaza is, kora tavasztól késő őszig. A mezőgazdaságban és állattenyésztésben is állandóan szükség van rájuk, kisebb munkák elvégzésében. Így pl. szántás közben az állatot vezetni, az eke után a kapásnövényt megigazítani, gyomlálni, szénát gyűjteni stb.
Az otthoni munkákban a fiúknak egyik legnevezetesebb tevékenykedésük a legeltetés, különőrzés. Ha a gazda valamelyik nap teheneit vagy lovait nem használja, avagy nagy hőségben a legyek miatt az állatokkal való munkát abba kell hagynia, már nem a csordáshoz és csikóshoz hajtják azokat, hanem külön őrzik. Sőt a legtöbb esetben ezeket az igásjószágokat nem is hajtják soha a csordával, hanem ünnepeken és egyébkor, ha azokra szükség nincs, rendesen a gyerekek hajtják ki a mezőre vagy a közlegelőkre és ott őrködnek is felettük. A fiúgyermekeknek legnagyobb örömük a legeltetés, különösen ha az egyhuzamban 2-3 napig tarthat. Ilyenkor ráülnek az egyik lóra és lóhalálában vágtatnak ki a legelőre. Valóságos cirkuszi mutatványokat végeznek. A vágtató lovak hátán talpra állnak, majd egyik lábuk az egyik, másik lábuk a másik ló hátán van és sokszor még a kötőfékben sem kapaszkodnak. Aztán lelassítják a lovakat és mikor azok lépésben mennek, azok hátán fejtetőre állnak stb.
Ilyen ügyességeikért hull is a kitüntetés az ölükbe a leventeversenyek alkalmával. A járási és megyei lovas leventeversenyeken minden díjat a berzenczei fiúk nyernek el. Nem is akad olyan vad remonda (megj.: katona-)ló, amit ezek meg ne üljenek. Pl. az egyik kaposvári leventeversenyen a hadseregtől kölcsönzött lovak közül az egyiket nem lehetett használni, mert a katonákat is sorban rázta le magáról. A lovak kiosztásánál az egyik 13-14 éves berzenczei levente pont ezt a ficánkoló sárgát szemlélte ki magának. A tisztek nem engedték, pedig a fiú felnőtt ismerősei is biztosították őket a fiú képességeiről. Végülis egyik pillanatban a fiú a ló nyereg nélküli hátán termett s a ló minden nyugtalankodása, furfangja ellenére le sem szállt onnan addig, amíg azt teljesen ki nem fárasztotta s be nem törte. Mikor a nagyszámú publikum látta, hogy a ló hasztalan ágaskodik, rúg, ugrál, a fiú meg sem mozdul rajta, sőt később már ő kényszerítette a lovat hasonlókra, s végül a fáradt és nyugodt ló hátáról minden baj nélkül leszáll: óriási tapsorkán és gratuláció, valamint sok pénz és egyéb kitüntetés fogadta.
A legeltetés valódi örömét azonban mégsem a lovaglás adja, hanem a legeltetés közbeni madarászás. Ha az erdőre hajtják a lovakat, akkor minden hatalmas, többszázados tölgyet megmásznak, hogy a kánya-, seregély-és vadgalambfiókákból és tojásokból maguknak fenséges eledelt készíthessenek. A megmászhatatlan vastag fákhoz kivágott, vékony magas fát támasztanak és erre esetleg keresztbe pár botot erősítenek és így mint létrán könnyen jutnak fel addig, ahol már félig átérhetik a faágakat, hogy segédeszköz nélkül tovább mászhassanak. Míg a jó mászó büszkén szedi ki a fiókákat, a lent lévők izgatottan várják az eredményt és van hatalmas hahota, ha a bátor mászó véletlenül egy barna madarászó kígyót húz ki a fészekből majd gyors tempóban ereszkedik alá.
Ha tisztás erdőben vagy mezőn legeltetnek, fő szórakozásuk a „kerítés”. 10-15 fiú 80-100 m sugarú félkörben bunkós végű botokkal útnak indul vadászatra. Ha egy-egy nyúl vagy fácán a teljes félkör valamelyik részén felugrik, az szinte kivétel nélkül áldozatul is esik, mert botjaikkal sokkal pontosabban dobnak, mint a vadász puskájával lő. S ha nagy véletlenül az egyik nem is, a közelben lévők okvetlen eltalálják. Bezzeg, ha egyik nem találja el, van annak hallgatni valója napokon át a többiektől. Ha a vadászatot is megunják, dobálni tanulnak. Az egyik fiú magasra dobja a botját, amit a többinek a levegőben kell eltalálni.
Esténként a lovak lábaira nyűgöt (gúzst) kötnek, s maguk a tűz mellett pokrócba burkolódzva, félelem nélkül álomra hajtják fejüket. Félelemről szó sem lehet. Nem egyszer zivataros, sötét éjszakákon egy-egy ilyen 12-15 éves fiú egyedül is meghál az erdő közepén.
Ezek nagyobb vonatkozásban a gyermek-munkák. A nők munkáját is így elég élesen el lehet különítenünk. Amint a gyermekeket is szüntelen dolgoztatják (és sajnos emiatt még az iskolából is elég gyakran pár napra visszatartják), a nők is szakadásig dolgoznak. A szünet nélküli munka és a 8-10, sőt 16 gyermekszülés aztán hamarosan sírba is szólítja őket. Az 50-60 évet kevés kivétellel haladják csak túl. A rengeteg dolog miatt, különösen a háztartási munkát, valósággal futva végzik. Még az idősebb asszonyok is általában hihetetlen gyorsasággal dolgoznak, úgyhogy reggel és este, ha a mezőről hazajönnek, szinte idegesnek tűnő serénykedéssel kapkolódnak. De kell is sietniük, mert már hajnalhasadtakor, 4-5 órai alvás után ismét talpra kell állniuk és a mezőre futniok. Berzenczei asszonyokra, kevés kivétellel, a dologtalanságot, lustaságot ráfogni még rosszakarattal sem lehetne. Igaz, ha napszámban vannak, egyik-másik szeret naplopóan eltársalogni és emiatt, ha elmarad, irgalmatlanul csapkodja a kapáját, azt se nézve, hogy kárt nem okoz-e azzal. Általában azonban gyors és jó munkások s emiatt még a harmadik faluból is eljönnek értük naponként, hosszú parasztszekéren. Maguk között sem igen tűrik meg a dologtalant. De hisz ilyen nincs is közöttük, csak lusta, tohonya, lassú. Ezt aztán meg is szólják alaposan.
A nők itt talán még a férfiaknál is többet dolgoznak. Télvíz idején előfordul sok háznál, hogy a férfiak valamelyik polgárháznál vagy valamelyik iparos műhelyében összegyűlve órák hosszat elpolitizálnak, a nők azonban télen is szakadásig dolgoznak. A legtöbb nőnél este 10-12 óra vet véget a munkának. A hosszú téli estéken a nők ma már petróleum, de régebben házilag gyártott tökmagolaj-mécses mellett 12 óráig is elszőnek, fonnak, mialatt a férfiak vagy gyerekek valamelyike kalendáriumot, regényt vagy újságot olvas.
A háború után erősen kezdték a házi szövést abbahagyni, azonban a fokozódó gazdasági válság és az általános szegénység újból annyira rákényszerítette őket, hogy talán 2-3 legtehetősebb családot kivéve, minden háznál újból szőnek-fonnak. Úgyhogy itt már nincs szükség arra, amit dr. Gesztelyi Nagy László mond: „Meg kell kedveltetnünk minél jobban a kender és lentermelést”43. Itt különben is annyira megy már a termelés, hogy ha „kinyüjik” (felhúzzák) a tavaszi vetésű lent, gyorsan felszántják és ugyanabba a földbe újból ugyanazt vetnek, ami másodszor is felérik (t. i. len). Len mellett természetesen kendert is termelnek. A tilolást rendesen nyári estéken, holdvilágnál, a szövést, fonást pedig téli estéken végzik. Munkájukba különös cifrázatokat ritkán szőnek bele. Rendszerint csak a fehér alapú asztal- és szakasztókendőbe mintegy 10-12 cm távolságra egymástól, avagy csupán a széleken, hosszában szőnek bele 2-3 cm széles piros sávot. Általában fehérneműt, kötényeket, lepedőket, törülközőket, asztalterítőket, szakasztóruhákat, zsákot, ponyvát és sok helyen „ágyiruhát” szőnek. Ezenkívül sok helyen szőnek felvagdalt rongyokból, váltakozó színekkel, házipokrócokat. Ennek az összeszövéséhez is természetesen házi fonalat használnak.
A szövés-fonás általában estéli munka, de a család idősebb nőtagjai napközben is ezt végzik (természetesen szintén télen). A fiatalabbak nappal a háztartással, főzéssel, sütéssel, takarítással stb. foglalatoskodnak.
A nők végzik rendesen a fejést, utca-, udvarseprést és a baromfiak etetését is. Ráérő idejükben a csurgói piacra ők szállítják be és adják el a tejtermékeket, zöldséget, mákot, mézet, gyümölcsöt, csirkét, libát, kacsát stb. amiknek árán sót, petróleumot, ecetet, cukrot, a férfiak számára dohányt és más apróságot vesznek. A pénz helyett azonban szívesebben veszik tojásért a fűszerestől az apróságokat.
Kizárólag a nők végzik a mosást, párolást is; az is szintén elég sok munkát ad, mert a házi fonalat is többször kell alaposan kipárolniok, hogy az szép fehér legyen. Az öblögetés alkalmával egy rettenetes egészségügyi mulasztást követnek el. Télen ugyanis a jégre léket vágnak és mezítelen lábakkal állnak a hideg vízbe, meg jégre, mialatt a lelocsolt ruhájuk is csonttá fagy rajtuk. Időközben fagyos lábaikat és kezeiket forró vízzel öntözgetik, hogy azok kicsit felmelegedjenek. A jégre a léket olyan helyen vágják, ahol alatta a víz csak oly mély, hogy a négylábú lóca deszkája a víz alá ne süllyedjen. Ha pedig valahol hirtelen mély a part mellett a víz, ott széles létra alakú készítményt: a „jámot” verik a vízbe, ami ott is marad éveken át. A létrafokok arra valók, hogy változó vízállásnál a deszka egyik végét azoknak a víz fölötti fokára, a másikat a partra helyezzék. Az öblögető nő a deszka vagy lóca egyik végére rááll és a vízbe mártott ruhákat magasra emelve nagy erővel a deszkához csapkodja. Az alaposan kiöblített ruhát aztán a kerítésre és bokrokra, néha kötélre teregetik száradás végett.
A szövő-fonó és házi munkák mellett a nők alaposan kiveszik részüket a mezőgazdasági munkákból is. A kapálás, szénagyűjtés, marokszedés, krumpli-, bab-, kukoricaszedés nékik is munkájuk. A cséplőgépnél szalma-, törek-, polyvahordás szintén őket illeti. Ezeken kívül a konyha- és virágoskert gondozása is kizárólag az övék.
A férfiak inkább a nehezebb, de lassúbb munkákat végzik. Így favágás, szántás, vetés, kaszálás, szekerezés stb. Az állattenyésztés: etetés, itatás, trágyahordás stb. rájuk háramlik.
A téli időszakban általában a férfiak sem tétlenkednek. Erre az időre esik rendesen a favágás, trágyahordás stb. Ezek végeztével pedig ők is házi ipart űznek. Sorra javítgatják szerszámaikat: gereblyét, nyirágseprüt, kisebb kocsi-részeket, kapa-, fejszenyelet faragnak, fúrnak. Cipőiken a kisebb hibákat kijavítják. Némelyik kosár és méhkas, másik kukoricakas fonásához ért. A legtöbben pedig a messze vidékeken bejárják az állatvásárokat és ott eladott lovaik és csikóik helyett más lovakat, csikókat, borjukat és teheneket vesznek s azt néha napokon át lábon hajtják haza, ahol feljavítva ismét eladják. Mások meg saját neveléssel foglalkoznak. Úgyhogy majdnem minden gazda nevel és kereskedik, avagy csak feljavít és kereskedik. Általában nagyobb kereskedelmi szellem él bennük, mint a szomszéd községek borospincéit őrző gazdáiban. Csupán azok anyagi helyzete jobb az egykézés miatt.
A mezőgazdasági munka szünetelésének idején ezeken a munkákon kívül majdnem minden gazda fuvarba jár. Közülük egyik-másik, főkép a szegényebbek, még nyáron is állandóan fuvaroznak. 8-10 ilyen fuvaros társaságot alakít, hordás mennyisége szerinti osztozkodással. A társaság nagyobb mennyiségű fa, útkő, föld stb. fuvarozására még távol lévő községekben is vállalkozik. Ilyenkor sokszor csak hetenként vagy esetleg e munka befejezésével, 2-3 hét múlva jönnek haza.
Érdekes, hogy e fuvarozó lovakat kivéve, a legtöbb háznál az igavonó állat egész nyár folyamán alig eszik abrakot és szénafélét. Ehelyett szabad időben legeltetik, munka közben pedig zöldtakarmánnyal, vagy még inkább kukoricában és szőlőben szedett kaszilvával (megj.: muhar) és egyéb fűvel táplálják állataikat.
Ha egyik-másik törpegazda a nagy szegénység miatt a legolcsóbb két gebét sem képes megvenni, ezt a „szupregség”-gel oldják meg. Ilyenkor csak egy lovat vesz, megfelelő párt pedig valamelyik, szintén szegényebb szomszédja. Az így összepározott két lóval mindegyik elvégzi a maga dolgát. Napközben, amelyik használja, az eteti is mindkettőt. Máskor mindegyik a magáét.
A gazdasági és eme téli ipari foglalkozások mellett rengeteg pénzt hoz be a községbe a kefének használt taracgyökér (megj.: a tarack ottani neve). Főleg a fiatalabb emberek, a fagy beállta előtt, néha azalatt is, naponként százával mennek taracot szedni, amiből egyik-másik ügyesebb ásó 4-5 pengős napi jövedelmet is elér, míg erdei napszámban 0,8-1 pengőt kereshet csak. Sajnos azonban, hogy a község homokos területein már a taracot kiirtották s így most már a második-harmadik község határába kell érte menniük. Ezt azonban úgy oldották meg, hogy ott is hálnak 2-3 éjszakán.
Az egészen öreg, más munkára már nem igen alkalmas emberek pedig rendszerint reggeltől estig fűrészfogú, kettős kobzójukkal kukoricát kobozgatnak (megj.: a morzsolás ottani neve).
Ilyen megosztással a legfiatalabbtól a legöregebbig mindenki megtalálja, de utolérhetetlen szorgalommal el is végzi a neki szánt munkát. Hihetetlen szorgalmat és törekvést találunk e népben. A szomszédos egykéző községek, főleg télen, fele ennyit sem dolgoznak. De itt kell is igen törekedniük, ha 4-5 hold földből 4-5, sokszor 8-10 gyermekkel meg akarnak élni.
Esténként a család tagjai a szobában vagy nyáron a pitvar talpfájára ülve pihenik ki fáradalmaikat. Vacsora után rögtön lefeküsznek. De a legények még egyet sétálnak, miközben „dalloznak” (megj.: a daloznak ottani neve) vagy nyáron fürdenek. Ünnepnapokon munkaszünetet tartanak, csupán szénát gyűjtenek, de csak akkor, ha megázás fenyegeti azt. Egyébként, az állatitatást, etetést kivéve, semmit sem tesznek. Ünnepnap reggel felöltöznek ünneplőbe, majd szentmisét hallgatnak. Délután „faluba mennek”, ami azt jelenti, hogy valamelyik szomszédba vagy ismerőshöz mennek társalogni. Néhány gazda pedig ünnepnap délutánján kisétál a rétjét vagy vetését megnézni, avagy ha valamilyen egyesületi gyűlés van, ott jelenik meg.
Az esküvőhöz, lakodalomhoz világszerte bizonyos ceremóniák, szokások fűződnek. Mégis annyi sok szép szokást, mint Berzenczén, kevés helyen találni. Az tény, hogy érdekes lakodalmakat találunk másfelé is, mégis az itteniekkel azonosakat, de csak hozzá egészen hasonlókat sem látunk sehol sem. Éppen ezért érdemes is eme érdekes népnek különösen szép lakodalmával részletesebben foglalkozni.
Magát a lakodalmat előbb egy egész csomó érdekes esemény előzi meg. Ezek között első az ismerkedés, amely többféleképpen szokott történni. A tágabb értelemben vett ismerkedés már gyermekkortól megvan, hisz a kereken 4200 lakójú községben mindenki ismeri egymást. A szűkebb értelemben vett ismerkedés, amit más társadalmi osztályoknál talán szerelemnek nevezhetnénk, csak ezután keletkezik.
Legtöbbször a napszámban ismerik (szeretik) meg egymást a fiatalok, sokszor a szülők, rokonok boronálják őket össze, illetve szánják őket egymásnak. Ismét máskor a „fonyókon” (fonókon) melegednek össze.
A komolyan udvarolni akaró fiú azután felkéri télen, de sokszor nyáron is, a választottját és annak anyját, hogy engedjenek náluk fonyót tartani. Majd kölcsönös megegyezés után a fiú és lány is 3-4 pajtását meghívja. Az így meghívottak igen sok esetben itt szintén megkedvelik egymást. Innen származik az, hogy a leány udvarlóját, valamint az választottját az ő „fonyósának” nevezi, nem pedig udvarlójának vagy menyasszonyjelöltjének, mint másfelé.
Fonyót egy-egy lányos háznál gyakran tartanak. A bort és zenét a fiuk állítják. Ételt a lányok adnak, de csakis akkor, ha a fonó éjfél utánig tart, tehát télen, mert a nyári fonók éjfélre véget érnek az erős dologidő miatt.
A fonókon pár órára megjelenik rendesen az a fiú is legény társaival, akinek valamelyik ott lévő leány titokban már régóta tetszik. Ezeket a vendégeket, legalább látszólag, megtűrik, sőt szívesen látják, és borral is kínálják, mert pár tánc után tovább szoktak menni. Ha azonban maradnak, gyakran féltékenységi jelentek keletkeznek, mit aztán úgy robbantanak ki, hogy valamelyik fiú felkéréskor nem adja át a leányt. Ilyenkor a másik lovagias elintézésként egy hatalmas arculütéssel felel, amire természetesen valamennyi fiú ütni kezd, míg a tolakodó vendégeket ki nem szorítják az utcára. Eddig bicska vagy csapófa ritkán kerül elő, ehelyett a kivertek inkább kint a sötétben várakoznak s a véletlen kimenő, vagy hazamenő fiúkat támadják meg hatalmas husángokkal, mire ezek bicskákkal válaszolnak, úgyhogy súlyos sebesülés, sőt halál is előfordulhat.
A fonós fiúk és lányok ezután rendesen továbbra is fenntartják az ismeretséget, amely kisebb kedveskedésekkel, figyelmeskedésekkel jár. Vásárokon, búcsúkon a leány sokáig nézegeti, válogatja a sátraknál a mézeskalácsot avagy a nippeket és mintha gondolkodna, majd megnézi a zsebkendőjének a sarkába tartott pénzét, hogy vajon futja-e erre: a mögöttük sétáló vagy álló legények valamelyike aztán, mikor már a leány fizetni akar, közbe lép, mondván: „Dehogyis fizeted Te”. Végre is némi vonakodás után a leány belenyugszik a változtathatatlanba (persze a szíve örömében ezalatt majd kiugrik a helyéből). Később már méhsört is fizet a legény.
Ha már a leány anyja is helyeselné a házasságot, úgy megengedi, hogy a fiatalok a kerítésen át, vagy az udvaron, közvetlen anyai felügyelet nélkül is, pár percig esténként is beszélgethessenek, de addig csak a mama beleegyezésével. Különben is esténként akárhol van is a leány, verés terhe alatt az estéli harangszó után nyomban otthon kell lennie és ezért éppen úgy szalad a falu egyik végéből a másikba haza, mint sok pesti lány a kapuzárás előtt. Újabban nemcsak a kerítésen át és udvarban, hanem bent a szobában is felkeresheti az udvarló legény választottját. Régebben azonban az eljegyzésig nemigen mehetett be a legény.
Lányos háznál kedden és pénteken legényt nemigen lehet látni, mert a babona szerint, ha lány e napokon legényt fogad, nem megy férjhez.
A legény édesanyja, vagy valamelyik közeli rokona titokban elmegy a lányos házhoz s előadja a legény nősülési szándékát. A leány vagyoni helyzetét már általában úgyis tudják, s azt is, hogy arányos osztozkodás van, legfeljebb tehát a kelengyéről esik szó.
Ezután következik a hivatalos kérő, amit a lehető legnagyobb titokban tartanak. Ezért néha kora este, majd éjfélkor vagy hajnaltájban mennek, nehogy a legény huncut pajtásai azt kilessék, ami valahogy mégiscsak tudomásukra jut. Kérőbe a legény, annak apja és bátyja, vagy sógora megy. A lányos háznál persze várják őket. Belépéskor csak az első gerendáig mennek s köszönés után azt kérdezik: „Széna-e vagy szalma?” A válasz: „Széna”. Erre a vőlegény kivételével valamennyien lekezelnek, helyet foglalnak és megkezdődik az alkudozás. Mivel már előzőleg a fiú anyja mindent megtudott, ez sokáig nem tart. A vőlegény ezalatt szó nélkül mögöttük áll. Megegyezés után valamennyien lekezelnek, a vőlegény azonban csak a menyasszonnyal, akivel össze is csókolódzik. Csak ezután kínálják őket borral és kaláccsal, majd kitűnő tyúkleves, főzelék, sült; vacsorához ülnek. Vacsora után legtöbb helyen előkerül egy árva harmonikás és a rokonság közt megkezdődik a tánc.
Míg odabent tart a finom-dánom, addig a legény pajtásai, akik valahogyan mégiscsak megtudták a kérést, megkezdik nagy munkájukat. Bármennyire is vigyáznak a házbéliek, valamivel mégis csak megtréfálják őket. A tréfák általában nem sablonosak, mégis körülbelül a következők vagy hozzájuk hasonlóak: Először is a pajtások nemcsak megmutatják, hogy tudnak a nagy titokról, hanem, hogy másnap mindenki megsejtsen valamit, az utat a vőlegényes ház ajtajától a menyasszonyos ház ajtajáig polyvával vagy fűrészporral behintik. (Újabban a csendőrök köztisztaság címén üldözőbe vették ezt az ártatlan tréfát, ami legtöbbször a gyalogjárókra üdvös is, mivel kérés kevés kivétellel farsangban van és ekkor polyvával az út síkosságát is mérséklik.) A polyvázás után, mintegy a hozományt jelképezve, észrevétlenül a lányos ház istállójából a vőlegény istállójába vezetik át a lovakat. Máskor a kocsit szétszedik és a szalmakazal tetején rakják újból össze. Ha ilyesmit nem sikerül megcsinálniok, vagy legalább a szalmakazlat borítják fel és a kisajtót, meg a kaput viszik az 5-6. szomszédba.
Valamennyi tréfa között legjobban a szoba ajtajára pályáznak. Egy kevésbé védett pillanatban valamelyikük kívülről elkapja az ajtót s a többi nyomban egy dorongot köt keresztben az ajtószárfák elé. A zsineg egyik vége a dorongra, másik a kilincsre kerül, hogy a befelé nyíló ajtót be ne nyithassák. A bentrekedt mulatozókat addig az ablakon sem engedik ki, míg őket valamivel, legalább egy kevés borral, az ablakon át meg nem kínálják.
A szokásos jegykendőket a vőlegény még a kéretésen megkapja. Ezek a kendők lehetnek különböző selyem fejkendők, amiket a menyasszony majd menyecske korában hord. Gyakran azonban két selyem zsebkendő és egy selyem fejkendő a jegyajándék.
A kendőket egy hímzett babavánkosba helyezik, amit aztán egy házilag szőtt szalvettába kötnek, hogy a vőlegény majd abban vigye haza. (Berzencze népe általában minden ruhát, élelmet, még piszkos, rossz lábbelit is kendőbe csavarva visz, gyümölcsöt pedig tiszta zsebkendőben).
A kendőkért a vőlegény különböző összeget, legtöbbször azonban 30 pengőt fizet. A környék legközelebbi vásárán azután a vőlegény menyasszonyának egy pár cipőt, két fejkendőt és egy hárászkendőt (megj.: kötött gyapjú nagykendő) vagy berliner kendőt vesz. Viszont a menyasszony vőlegényének rendesen 12 inget és gatyának valót. (Az ingek elsőrangú sifonból valók.)
Az eljegyzést itt általában kéretésnek nevezik.
A mátkapár az eljegyzés után elmegy a jegyzőhöz beírásra és következik a háromszori kihirdetés, majd a lakodalom előtt a „pogácsavivés”. Zászlós lakodalom csak hétfőn vagy szerdán van s ha az szerdára esik, úgy a pogácsát vasárnap, ha pedig hétfőre, úgy a pogácsát előző csütörtökön viszik. A pogácsát maguk is elkészítik, de legtöbbnyire valami jó sütő-főző úri-, vagy iparosasszonyt kérnek meg, finomabb sütemény készítésére.
A pogácsát (a süteményt is rendesen pogácsának nevezik) tálba rakják, majd szalvettába, úgyhogy annak sarkait összefogják s így viszik a menyasszonynak. Ez ismét egy ünnepies aktus. Az alkony beálltával a vőlegény kezébe veszi a pogácsát, bort s leendő négy zászlótartójával és leginkább duda kisérettel útnak indul a menyasszonyos ház felé. Útközben mindannyian dallozgatnak a duda monoton kíséreténél. Közbe-közbe nagyokat kurjongatnak. Megérkezésükkor a jegyesek összecsókolódznak, majd a vőlegény a menyasszony kötényébe önti a pogácsát, amivel ő végigkínálja a jelenlévő vendégeket. Utána a nyoszolóasszony a gyűrűjüket elszedi és egy mézes tányérban megforgatja, hogy házasságuk mézédes legyen. Ezután nagyobb vacsora, utána pedig tánc következik.
A mennyasszony az esküvő előtti utolsó nap talpig feketébe öltözik, ert ekkor gyászolja eltemetett leányságát. A lakodalom előtti nap délutánján a menyasszony fekete ruhában és külön a vőlegény is borosüveggel a kezükben sorbajárják és meghívják a maguk vendégét. (Úgy a menyasszony, mint a vőlegény külön, egyedül megy a maga vendégét meghívni.) Aki az üvegből iszik, az kötelezettséget vállal a megjelenésre. (Ha az üveg közben kiürül, hazamennek azt újból megtölteni.) A meghívottak a nászajándék egy részeként baromfit és tejtermékeket küldenek.
A lakodalom közeledtével a vőlegény és menyasszony a maga rokonsága közt 2-2 zászlótartó legényt kér fel. A lakodalom előtti estén a zászlótartó legények a vőlegénnyel és zenekísérettel elmennek a menyasszonyhoz a „gyöngyösbokrétáért”. Ruházatuk ekkor még rendes ünneplő. Megérkezésükkor háromszor eléneklik a „Nyisd ki babám, az ajtót” c. népdalt, mire a menyasszony csókkal fogadja nemcsak a vőlegényt, hanem a zászlótartókat is.
Ezután mindjárt megkezdődik a menyasszony által vett bolti gyöngyösbokrétára az alku. A bokréta árát a menyasszony az eredeti árának négyszeresére emeli fel. Hosszas alkudozás után végre darabonként 30-40 fillérért mind az ötöt megveszik. A bokrétákat azután a menyasszony a kalapokra feltűzi, mégpedig úgy, hogy a vőlegény kalapján a bokréta alá 3-4 cm széles fehér selyemszalag kerül, amelynek két vége 50 cm-nyire lelóg. Erre erősíti fel a bokrétát. Majd a szalagra ugyancsak körül rozmaringot teker, amit keskeny fűrész alakú szalaggal átcsavar. A zászlótartók bokrétája ugyanilyen, de ők rózsaszínű szalagokat kapnak. Ez a kalap egyik ruhadarabja a másnapi lakodalmas öltözetnek. A kalapok elkészítése után éjfélig táncolnak, és úgy mint jöttek, dudaszóval hazamennek.
Már a lakodalmat megelőzően mindegyik zászlótartó valamelyik leányrokonát vagy fonyósát megkéri, hogy a zászlóját készítse el. Ez rendesen három pengőbe kerül, mert a leány a hozzá szükséges 25-30 db selyemszalag és kendő használati díjaként szintén fizet, mivel ezeket ő a faluban kéri kölcsön. A zászló annál szebb, minél többféle színből áll. A színesre festett zászlórúdon a fogójától szép fehér kasmírkendő húzódik végig, avagy három db színes vagy fehér selyem fejkendőt kötnek össze és azt erősítik a rúdra zászlóként. Ezután a kendő mindkét oldalára minden elképzelhető színű selyemszalagot ráfércelnek. A zászlórúd végén lévő színes gomb alatt hatalmas másliból (megj.: masni, bizalmas: masli – szalagcsokor) sok szalag lóg alá. A szalagok közül a nemzetiszínű elmaradhatatlan. Rendesen a kasmírkendőt is ilyen szegélyezi.
A lakodalom reggelén mindegyik zászlótartó elmegy a maga zászlójáért és azt a vőlegényes házhoz viszi. Itt mind a négyen fel-felöntenek, hogy minél vadabb kedvükben legyenek. Ezután két sorban a négy zászlótartó és a két násznagy 8-10 tagú cigánybanda kíséretében, duhaj polkaféle tánclépésekkel és szilaj kurjantásokkal, a templom elé mennek a mise végére, ahova a vőlegény és menyasszony már előzőleg külön-külön elmentek. Ide úgy a vőlegényt mint a menyasszonyt az egyik nyoszolóasszony kísérte. A mise mindig a jegyespárért van. Régebben a nevüket is ki kellett énekelni.
Esküvő után a vőlegény, csupán az egyik nyoszolóasszony kíséretével, csendben hazamegy, a menyasszonyt ellenben a nászmenet, zászlótartók, gyerekek, násznagyok és az egyik nyoszolóasszony cigánykísérettel, víg menetben kísérik haza. Hazaérkezve, a menyasszonyos háznál egyet táncolnak, miközben pálinkával, borral kínálják őket.
Az első tánc után a menyasszony és nyoszolóasszony kivételével a vendégek, ugyancsak zenekísérettel, de most már más úton, a vőlegényesházhoz mennek, ahol terített asztal várja őket reggelivel. A reggeli hideg sült vagy kocsonya. Reggeli után 11 óráig tánc.
Ez idő alatt egy kijelölt fiú, aki a délutáni menetben a kakast fogja majd vinni, visszamegy a menyasszonyos házhoz az ott maradt nyoszolóasszonyért. Ha ezt még ott éri, vagy vele útközben találkozik, úgy a nyoszolóasszonyt pár percre, ha vele nem találkozik, úgy a fiút pár percre, a disznóólba zárják. Ez nem babona, hanem szórakoztató tréfa.
11 óra körül, mire a menyasszony kivételével az egész lakodalmasnép a vőlegényes háznál összegyülekezett, valamennyien, most már a vőlegény is, a menyasszonyos házhoz mennek ebédelni. A lakodalmasmenet a következő: Elől a fentebb említett 8-10 éves gyermek egy élő kakast tart a magasba és tánclépései, kurjongatásai közben a kakast – hogy az szárnyaival „vergölődjék” – fel s alá rángatja. Néha a kakas szájába bort is öntenek.
Utána a rokonság apró gyermekei kurjongatnak, akik mindegyikének kezében borosüveg, vagy „kukorizs” (fonott, üres kelt kalács) van. Ha valamelyik gyermek a kerítések mögött avagy az utcán ismerőst lát, odaszalad és borral kínálja.
A gyerekek után két zászlótartó polkázik és kurjongat, miközben a zászlóval kisebb-nagyobb köröket ír le a levegőben. Ruházatuk a tegnapi felbokrétázott kalap, háziszőttes fehér bokrosing, amelynek karja bő, de a csuklónál összekötött. Az ingen fekete brunner-lájbli (megj.: lajbi?) a mellen több vitézkötéssel zsinórozva. Alatta féllábszárig érő háziszőttes „bőgatya” amely ujjnyi távolságban körül van ráncolva. A lábakon keményszárú fekete bokszcsizma. A mellény gomblyukában egy-egy bécsipiros és fehér csipkés kendő van fűzve, amely a mellény alsó részét elől befödve az oldalon ér véget.
A két zászlótartó után jönnek a lányok ünneplőben. A lányok után pedig a másik két zászlótartó, ugyanolyan díszben mint az elsők. Közvetlen ezek után a két nyoszolóasszony között a vőlegény, majd a násznagyok. Ezek után a vendég házaspárok és a cigány előtt a legények. Hátul a cigány vagy rezesbanda zárja be a nászmenetet.
A menyasszonyos ház zárt kapuja mögött egy idősebb hozzátartozó addig be nem engedi őket, amíg a feladott három találós kérdést meg nem fejtik. A bebocsátás után a vőlegény és menyasszony összecsókolódznak. A menyasszonyt a nyoszolóasszonyok is megcsókolják. (A nyoszolóasszonyok a vőlegény és menyasszony rokonságából a legközelebbi és legfiatalabb menyecskék. A násznagyok pedig ezeknek férjeik.)
A fiatalok ezután táncba mennek, mialatt a kakast vivő fiú a rokonságból összehívott szakácsnékkal a kakas árán alkusznak. Ha az eladás nem sikerül, úgy a fiú a szakácsnék bosszantására egy óvatlan pillanatban az élő kakast a rétessel telt forró kemencébe dobja, hogy a rétest a kakas összetapossa.
Fél kettő óra körül a lakodalmasnép egy régi horvát nótára: „cvela ruzsnicára” (nyíló rózsára) kolót (körtáncot) jár, majd utána asztalhoz ülnek. A belül ülők, ha mindjárt az asztal és pad közt van is hely, azért a pad deszkáján mennek be helyükre. Az asztalfőn vagy a sarokban a vőlegény és menyasszony helyezkedik el, kik ketten egy tányérból esznek.
Az ételt, italt a zászlótartók hordják fel az asztalra, akik minden tálnál verset, vagy főként a menyasszonynak egy-egy arcpirító, pikánsabb megjegyzést mondanak. A zászlótartók, akik reggeltől éjfélig az új pár fáradhatatlan szorgalmát jelezve folyton talpon vannak – az ebédjüket is kézbetartott közös tálból, állva fogyasztják.
Az ebéd rendesen finom tyúkleves metélt tésztával, leveshús hagyma-, vagy tormamártással, húsoskáposzta, utána rétes, majd kelt diós-, mákos-, lekvároskalács, ami ebéd után is állandóan az asztalon marad. Ebéd után tánc.
Délután négy óra körül a vőlegényes háztól lovasszekéren a menyasszony ládájáért jönnek. Láda alatt a menyasszony kelengyéjét értik, amely régebben egy darab, többfiókos sublatból, ágyneműből és a menyasszony alsó-, felsőruhájából állott. Ágyat nem kaptak, s amíg azt szereztek, addig – mint ma is legtöbb esetben, az istállóban, vagy a szénásgórén alusznak. Újabban a láda egy nagyobb ruhaszekrényből, tükrös etazsirból (megj.: az etazser polc, falipolc vagy többpolcos állvány, könyvespolc), egy ágyból, asztalból, székekből, ágyiruhából és a menyasszony ruháiból áll.
A ládát formálisan pénzért veszik meg. Rendesen az első zászlótartó, vagy a vőlegény násznagya alkussza azt le sokszor 0,20-1 pengőre. Az alku alatt a házigazda a lovakat zab- vagy kukorica-abrakkal eteti, a menyasszony pedig kantárukat zsebkendővel díszíti fel. A szakácsnék ezalatt a konyhában a ládáért hozott bort kötelesek meginni. A kiürült üvegeket aztán itt újból megtöltik, s azt azután a ládáért jött két leány és két menyecske, meg a férfi kocsis útravalóként kapja. Ha a ládát vétel után, kizálólag a négy zászlótartó, szekérre rakta, a kocsis vágtatásba indítja a lovakat, a négy nő pedig horvátnyelvű dalban megköszöni a leány felnevelését, majd másik versszakban szerencsét kívánnak az új házaspárnak. Ezután az egész úton, vágtató kocsin, felváltva más horvát, de még több magyar dalt énekelnek, éles kurjongatás közben.
A kocsisnak ugyanazon az úton kell a ládát vinnie, amelyiken hamarosan utána a menyasszonyt új otthonába, a vőlegényes házba kísérik. Ez azt út pedig, hacsak lehet, olyan legyen, amelyiken még nem vonult át a menet. Sokszor – hacsak a szomszéd házba viszik is a menyasszonyt – kilométeres kerülőt csinálnak, hogy a faluban minél többen lássák az örömöt, boldogságot.
Alkonyat felé, a lakodalmasmenet vőlegénnyel és menyasszonnyal együtt, elindul új otthonuk felé, a vőlegény szüleinek házához. Majdnem mindig a leány megy a vőlegényes házhoz, csak igen ritkán fordul az elő, hogy a vőlegény nősüljön be. Ilyenkor, még ebben az esetben is, legalább egy hetet a vőlegény szüleinél töltenek.
A lakodalmasmenet most már a menyasszonnyal bővült. A menyasszony öltözete a következő: Fején fehér mirtuszkoszorú, amelynek végeit a hátul leeresztett hajba fonják bele. A hajfonat végén széles selyemszalagból csokrot kötnek. Felsőtestén hosszú, szükujjú fehér blúz, mintázott batisztból. A blúz visszahajtott mandzsettái és az alsó széle a derék körül két ujjnyi fehér csipkével van beszegve, amely szegély nincsen a szoknyába belekötve, hanem azon szabadon lebeg. A blúzra a vállon fehér hárászkendőt terítenek, de csak hideg idő esetén. A bő, nyolcszeles rakott szoknya ugyanabból a fehér mintázott batisztból készült, amiből a blúz. A szoknya hossza féllábszárig ér, melyet elől szintén ugyanabból a kelméből készült ugyanolyan hosszú kötény takar. A lábakon géppel kötött fehér pamutharisnya van, amelyre régebben magasszárú, ma már azonban spánglis, vagy félcipőt, újabban lakkcipőt húznak.
A vőlegény ruházata kezdődik a gyöngyösbokrétás, fehérpántlikás-kalappal. Ruházata többi része ugyanolyan, mint a zászlótartóké, azzal a különbséggel, hogy a vőlegény régebben az utcára és esküvőre bokáig érő szűrt, ma pedig rövid fekete bekecset ölt.
Ha a menet útközben egy másik lakodalmasmenettel találkozik, úgy a két menet egyesített zenekarára az egyik menet vendégei a másikéval akár téridigérő hóban is táncra perdülnek, s csak pár ropogós csárdás után megy mindkettő tovább a maga utján. Ha a vőlegény szüleihez érkeznek, a menyasszonyt a vőlegény szülei csókkal várják, majd anyósa egy pohár borral kínálja meg, amit a menyasszony megízlelés után a feje felett a mögötte álló férjének nyújt át, aki a bort kiissza és a poharat földhöz vágva eltapossa annak jeléül, hogy boldogságuk minden akadályát és életük minden nehézségét ilyen bátor elszántsággal töri le.
Ezután az összegyűlt utcagyerekek közé – régebben aprópénzt is, ma már azonban csak – diót, mogyorót, aszalt gyümölcsöt és gyúrt apró száraztúrót szór a menyasszony, akit ezután a hátsó szobába vezetnek és fejére egy nagy megkezdetlen kenyeret helyeznek, amivel ő körüljár a vendégek között, azért, hogy mindannyian olyan örömben, boldogságban fogyasszák kenyerüket, mint amilyen öröm van az ő szívében most. Ezután pedig vacsoráig tánc. Felterítés közben és sokszor tánc alatt, pihenőként kördalozás szokott lenni. Ilyenkor öregek, ifjak, férfiak, nők körbe állva, egymást átölelve, körbe tipegnek és szépen dallozgatnak.
A vacsora gazdagabb, mint az ebéd, mert itt a leves, leveshús, mártás, főzelék mellett még baromfi és sertéspecsenye is szokott lenni. Ekkor is a zászlótartók hordják fel az ételt, akik most is közös tálból, állva esznek. Vacsora alatt a fiatal pár ugyanúgy az asztalfőn, a sarokban, egy tálból eszik, de közben csókolózniok kell, és pedig olyan óvatosan, nehogy a zászlótartók észrevegyék, mert azok abban az esetben mindig nagyot kurjantanak. Az új pár mellett kétoldalt ülő násznagyoknak és nyoszolóasszonyoknak pedig a menyasszony cipői felett kell őrködniük, mert ha azt az asztal alá bújó gyerekek lelopják, úgy a násznagyoknak a menyasszony kasszája javára pénzen ki kell azt váltaniok.
A vacsora alatt van a „dus” (tus), amikor az egyik zászlótartó a pénzestányért a zenészek részére, a másik pedig a két pohárral ellátott másik tányért és borosüveget tartja, hogy azzal megkínálja azt, akinek a nótáját elhúzták. Vacsora után éjfélig tánc következik.
Vacsora alatt az udvaron és ablak alatt megjelennek a „tátogatók” azaz a környék gyermekei és cigányai. Ezek részére a bentlévő pajtásaik bort, szakácsné rokonaik, vagy ismerőseik pedig húst és tésztafélét hoznak ki. Előfordul az is, hogy ezek a potyalesők az ablak alatt jobban mulatnak és jobban becsípnek, mint bent a meghívott vendégek.
A menyasszony 11 óra körül eltűnik, azaz a másik szobába megy, ahol a menyecskék koszorúját leveszik és az előre elkészített kontyot helyére illesztik. A konty egy kemény papírdobozból készül, amit kívülről pirosas cifra rózsáskendővel húznak be, úgyhogy alul, vagyis a tarkó fölött formásan összekötik és a kötésre egy rózsaszínű szalagmáslit erősítenek. Végül menyasszonyi ruháját új, piros köznapi ruhával cserélik fel.
Ha az öltözködéssel készen van és megjön az éjfél, akkor pár cigány kísérete mellett a zászlótartók az új asszonyt a vendégek közé vezetik miközben éneklik:
Édes, kedves göndörhajam hová lettél?
Talán bizony
kontyom alá tekeredtél?
Oda, bizony, oda, biz stb.
Mikor az új menyecskét bekísérték, az egyik zászlótartó a kezébe veszi azt a tányért, amelyikbe a letett menyasszonyi koszorút helyezték, a másik pedig azt a tányért, amelyikben két pohár és a borosüveg áll. Az új menyecskével először a férje táncol, majd pedig a vendégek forgatják meg sorban, akiket tánc után az újmenyecske megcsókol. Ezalatt a zászlótartók szüntelenül kiabálják: „Eladó az új menyecske!” Ki-ki ahányszor táncol az új asszonnyal, annyiszor kell pénzt tennie a koszorús tányérba és innia a másik tányér poharából. A befolyt pénzt a menyasszony kapja meg. Ez helyettesíti a máshol divatos nászajándékot. De itt nem is fordul elő, hogy például csak likőrös készletből hatot is kap. Így a pénzen azt „vásál” amire legnagyobb szüksége van.
Az újmenyecske-tánc után megérkeznek a menyecske szülei és az ugyancsak ott maradt szakácsnék, akik magukkal hozzák a „dárát”, nehogy üres kézzel jöjjenek. A dára a következőket tartalmazza: Egy nagy véka közepén sülthúst, kenyeret és kelt tésztát, körül a véka oldalánál és a hús felett pedig finomabb süteményt. A vékából a húst, s kenyeret kiveszik s azt csak reggel felé szervírozzák fel, míg az apróbb süteményt a menyecske vagy felosztja, vagy csak úgy a vékából sorra kínálja a vendégeknek. Ezután reggelig tánc járja.
Reggel az új asszony ismét felveszi menyasszonyi fehér ruháját s a koszorú helyett a kontyot fehér selyem fejkendővel borítva reggeli misére megy, ahova csak a nyoszolóasszony kíséri el.
Régebben, amikor a lakodalom másnap délig tartott, szokásban volt az is, hogy reggel az egyik nyoszolóasszony és az újmenyecske elment az idevezető útjukon lévő legközelebbi kútra, ahova a cigány is elkísérte és ott a vályúban az új asszony megmosdott s a magával vitt törülközőben megtörülközött. Utána korsóját a vályú vizébe megmerítve, azt hazavitte. Otthon a vizet egy melencébe öntötte, amiben a vendégeknek meg kellett mosakodniok, majd a közös törölközőben törölközniük. Mosdás után a vízbe mindenki néhány fillért dobott a zenészek jövedelméül.
Ezután az új asszonyt vallatóra fogták, mégpedig úgy, hogy a kamrába vitték s a gerendára erősített láncba a lábát belekötötték és azt felfelé kezdték húzni, miközben kérdezték, hogy szereti-e a férjét. A kierőszakolt válasz természetes volt. Ezután tovább táncoltak délig, majd ebéd után a vendégek eltávoztak.
A lakodalom utáni első napokban az új asszony el-elmegy a közeli szomszédokba és boltokba valamiért, amikor minden szó nélkül a szomszédot és családtagjait megcsókolja, mire azok nászajándékként pénzt adnak neki. Sokszor a vőlegényes házhoz menő lakodalmi menetből kiszalad a menyasszony, ha egy-egy jobb ismerősét, vagy rokonát meglátja az ajtóban vagy utcán – ki valami okból nem lehet jelen a lakodalomban – és ott, ahol éri, megcsókolja. Természetesen ezért is pénz jár neki.
A lakodalom utáni első vasárnap van a kislakodalom. Eddig a fiatalasszonynak haza sem szabad mennie az édesanyjához. Ebéd után az új asszony sztolnicskában (szalvettában) a maga sütötte tésztából – legtöbbször fánkból – kóstolót, férje pedig bort visz az új asszony szüleinek. Itt azután részben a lakodalmi maradékokból a szűkebb rokoni és baráti körben vacsorát rendeznek, amely után – most már csak harmonikára – éjfélig táncolnak.
Ez a zászlóslakodalom az 1920–30-as években egyre ritkábban fordult elő. A legutolsó években azonban újból felkapottabb. Ilyen lakodalmat csak kimondottan farsangban tartanak, akkor is csak a hétnek két napján: hétfőn és szerdán. Ezért aztán ezeken a napokon néha 4-5 ilyen lakodalom is van. Mivel a zászlóslakodalom esküvőjét mindig reggel kismise alatt tartják, lakodalmi dinom-dánom egy teljes nap és éjszaka tart. Emiatt ezt a költekezést csak a valamivel módosabbak engedhetik meg maguknak.
A szegényebb családok gyermekei kénytelenek beérni az egyszerű esküvővel. Ezeknél a násznép a délutáni órák alatt csendes menetben megy és jön az esküvőről. A lakodalom pedig csupán egy vacsorából és táncból áll.
A különbség tehát a két lakodalom között az, hogy a zászlóslakodalomban zászlótartók vannak, nem pedig vőfények (megj.: vőfélyek), és úgy a zászlótartók, mint a vőlegény csizmába, gatyába, ingbe és mellénybe öltözik. A zászlóslakodalomban koszorúslányok sincsenek. A nem zászlóslakodalmaknál pedig a vőfények és koszorúslányok vannak és úgy a vőfények, mint a vőlegény zakóruhába öltöznek. Továbbá a zászlóslakodalom reggel kezdődik és esküvője a hétórai kismisén megy végbe, a másik lakodalom este kezdődik és esküvője is délután van.
A falun keresztül folyó három patak (megj.: a harmadik a Vadaskert táján ömlik a Kispatakba, amely most Lipéki-árok vagy Lipáki-patak nevet viseli) és a sűrűn egymás közelében lévő kutak egészséges, bő vizüknek ellenére a köztisztaság és közegészség, ha nem is a legutolsó, de sajnos nem is az első helyen áll. A patakok tiszta vízét fürdésre nyáron is csak a fiatalság használja. Télen nagyobb ünnepeken is csak legfeljebb egy-egy alaposabb mosdást végeznek. Fürdeni télen csak azok szoktak, akiknek valami betegségük van. Nagyon jó még, hogy a házi orvosságok között első helyen a gyógyfürdő áll. Ilyenkor vizet melegítenek és azt hatalmas „pálócsöbörbe” (ruhapároló fakádba) öntik. A vízbe a legkülönbözőbb növényeket, kavicsot, konyhasót, iszapot tesznek és a beteget a forró fürdőbe bocsátják. Egyébként az idősebbek ritkán fürdenek. Nagyon sok olyan egészséges ember akad, a faluban, aki 50-60 év óta nem fürdött.
A mosdás körül már csak abban lehet leginkább kifogást találni, hogy piszkos kézzel is asztalhoz ülnek. Egyébként mindenki mindennap legalább egyszer megmosdik. Igaz, hogy találunk – sajnos elég nagy számmal – olyanokat is, akik szájba vett vízből mosdanak, de ezeknek a száma is kevés. A legtöbb helyen fateknőben, minden családtag külön, tiszta vízben – sokan talán télen melegvízben – szappannal, sőt szagosszappannal mosdanak. Fogat sokan ujjukkal, de a legtöbben kefével is naponta, lábaikat, különösen a fiatalok, szintén sűrűn mossák. Nagy hiba azonban, hogy rendesen ugyanabban a melencében mosogatnak edényt, kopasztanak csirkét, mosnak pelenkát és dagasztanak kenyeret, amiben mosdanak.
A kutak bő vize még a lapályosabb helyeken is a legegészségesebb ivóvizet szolgáltatja. A kellő födés elmulasztása miatt azonban számtalanszor kutya, macska vagy baromfi pusztul bele, amit csak foszláskor vesznek észre. Az eső- és trágyalé aránylag igen ritka helyen szivároghat bele a kút vizébe, de az is előfordulhat.
A mosdást, mosogatást, mosást aránylag elég rendesen végzik. Hetenként legalább egyszer, de nyáron többször is váltanak fehérneműt. Ez a legtöbbször házilag szőtt durva, de sűrűn mosott tiszta vászon fehérnemű nagyjából a fürdést is pótolja azzal, hogy az izzadt testről a port, piszkot mintegy lesmirglizi. Zsebükben mindig van tiszta zsebkendő is, ámbár orrukat legtöbbször a földre fújják, majd ingük derekával vagy ujjával törlik meg. Társaságban azonban erre a célra is legtöbbször a zsebkendőt használják. A zsebkendővel leginkább szemüket, arcukat törlik és nyáron gyümölcsöt hordanak benne, valamint, ha talpra, vagy fűre ülnek, ünnepi ruhájuk alá terítik.
Az udvar vagy utca öntözésére ellenben a rengeteg vízből soha semmit sem használnak, ezért nyáron szinte harapni kell a levegő porát.
Étkezés közben, különösen a gyermekeknél, a tisztaságra nem nagy gondot fordítanak s a csúszó-mászó gyermek kezében csupa szőr és homok a padlózat piszokjától a kezébe nyomott kenyér, tészta vagy gyümölcs. A felnőttek a földre esett kenyeret vallási szempontból fölveszik, lefújják, majd megeszik, mert az Krisztus teste, amit eldobni vétek. A nyers, éretlen ételektől tartózkodnak. Amíg valaki buzakeresztet nem lát, addig az almát, körtét megenni nem szabad, mert különben elveri a jég a vetésüket. Általában minden ételt alaposan megfőznek, megsütnek. Békákat, csigákat, sündisznót, lóhúst stb. igen kevesen esznek. Igen sokan a kényszervágást sem eszik meg.
Súlyos hiba, hogy a kisebb dögöt a patakba, szokákba (szakadékok) vagy a trágyadombra dobják elásatlanul. A szoba szellőztetése – kivéve a legutóbbi időt – bizony igen sok kívánnivalót hagy maga után.
Egészségükre általában nem nagy gondot fordítanak. Tavasztól őszig mezítláb járnak, sőt a lányok és a fiatal menyecskék még a téli fagyon és havon is mezítláb járnak, illetve szaladnak az istállóba, kútra és a közeli boltba, sőt a jeges vízben naphosszat állnak öblögetés közben. Felhő közeledtével izzadásig sietnek a munkával s az átázott ruhát nem igen cserélik fel. Az így megtámadott szervezetüket a leginkább hónapszámban szerzett trachoma és tüdővész aztán csakhamar sírba is viszi, mivel kórházra és patikára nemigen jut. De még a módosabbjai is előbb a javasasszonyhoz és házi orvossághoz folyamodnak, s csak ha ez nem használ, hívnak orvost, s ha ez sem tud segiteni, újabban még másik orvosnak is megmutatják a beteget. A háború előtt azonban még igen sok ember halt meg orvosi kezelés nélkül, ma meg már két orvos is megél, pedig a körorvos a trianoni békeszerződés következtében elvesztette Sdala (Ždala – Zsdála) és Gola (Góla) községeket. Igaz, hogy újabban a fogászat is szép jövedelmet biztosít.
Férfi, nő egyaránt, ha betegsége rosszabbra fordul, de még mielőtt eszméletét veszítené papot hivat és meggyónik, megáldozik. Betegeiket a hozzátartozók utolsó leheletükig nagy gonddal ápolják. Ismerősei is állandóan látogatják, sőt sokszor annyian körülveszik, hogy az amúgy is keveset szellőzött szoba levegőjét a betegtől egészen elfogják. Ha a beteg állapota váltságosra fordul, a szobát kimeszelik. Ez szinte értesítés a beteg részére, hogy készüljön a legrosszabbra. Ha a beteg agóniája bekövetkezik, az állandóan háznál lévő szentelt vízzel beszentelik és szentelt gyertyát adnak a kezébe: a jelenlévők pedig, térdre borulva, csendesen imádkoznak a betegért és könnyű haláláért. Utána aztán még évek múlva is emlegetik, hogy olyan szépen halt meg, mintha csak úgy aludt volna el.
Mint mindenütt, úgy itt is, sokféle babona fűződik a halálesethez is. Ha a pucok (vakond) a kerítésen kívül túr: valaki meghal: úgyszintén akkor is, ha a bagoly „cuvikol”. Az új házban valakinek az első évben meg kell halnia stb.
A halottat a templomi gyertyák között, a szobában ravatalozzák fel s megindul a halottnézés. Majdnem az összes rokona, ismerőse megnézi és elviszi a hírt, hogy milyen szép halott, mintha csak aludna. A koporsó mellett letérdelnek és imádkoznak a halott lelki üdvéért. Hogy a gyermekek ne féljenek a halottól, megfogatják vele a halott hüvelykujját. Ablakon át nem szabad nézni a halottat, mert az illető sárgaságba esik.
A halál bekövetkezte után este a halott felett virrasztanak. Virrasztóba többnyire asszonyok, de férfiak is mennek. Egy előénekes asszony vezeti az éneklést és imát, melyek egy részét ő maga mondja, a többi a kórust énekli. Néhány ének és ima után pihenőt tartanak, amikor valami kalács-félét és bort, régebben pálinkát fogyasztottak. Majd egy rövid társalgás után újból énekelni és imádkozni kezdenek. A virrasztás rendesen reggelig, de újabban és főleg a gyermekek felett, sokszor csak 1-2 óráig tart. A pusztai cselédség virrasztásain csendesebb társasjátékot is játszanak.
A temetés előtt – ami délelőtt 10 vagy délután 4 órakor szokott lenni – a halottat az udvar közepén két széken vagy padon ravatozzák fel. Az öregeknél a régi szokáshoz híven egyszerű fehér házivászon-szemfedéllel takarják le a gyalult és egyszerű feketére mázolt koporsóba helyezett halottat. A fekete, dísztelen koporsónak csupán a fedelén van egy szürkével festett kereszt. Újabban azonban, főleg a fiatalabb halottak részére, fekete bolti-szemfedelet és cifrább koporsót vásárolnak.
Az idősebb embereket Szent Mihály lován, négy fiatalember viszi ki a temetőbe, koszorúslányok kísérete nélkül. A koporsót kötéllel a Szent Mihály lovára kötik, hogy le ne billenjen onnan. Gyászkocsit csak a módosabbak és iparosok, de ezek is ritkán fogadnak.
A leány- és legényhalottakat is négy fiatalember viszi. Mindegyik legény mellett egy-egy koszorúsleány megy. A koszorúsleányok úgy öltözködnek, mint a lakodalmakon, talpig fehérbe, mirtuszkoszorúval. Az ötödik ugyanígy öltözködött leány a koporsó után viszi a „koronát”. Koronának nevezik a puszpánggal vagy borostyánnal feldíszített vánkost, mit a koporsó után a sírgödörbe hajítanak.
Az egészen kis gyermeket a keresztanyja viszi ki, fején.
Amikor a halottat az udvarból kiviszik, az otthon maradt valamelyik hozzátartozó házanként más-más babonát gyakorol. Vagy a koporsót tartó székeket avagy padot borítja fel, nehogy más élete boruljon fel, vagy az ajtókat csapkodja, hogy a halál szellemét elriassza. Ismét máshol meg az összes apró és nagy állatokat az udvarra engedik. Néhol a szemetet az elvitt koporsó után öntik. Nem is nagyon régen egy asszony ételt is vitt a fia sírjára. Ma már azonban mindezek a babonák kezdenek lassan elmaradozni.
A temetés után tort ülnek, amikor szép csendben esznek-isznak, avagy a bor hatása alatt kissé hangosabban vitatkoznak.
Jóllehet a temető egészen közel, sőt a község belterületén fekszik, mégis aránylag kevesen tisztogatják sírjaikat máskor, mint mindenszentekkor. Ilyenkor azonban minden család hozzátartozójának sírját szépen rendbe hozza. A sírhalmokról lekapált gyep helyére, hogy gyökérmentes, tiszta földet rakhassanak, a sir mellett gödröt ásnak. Ezt a gödröt aztán igen sokan hanyagságból nem temetik be, ami aztán az estéli gyertya égetéskor igen sok kisebb balesetnek szülője, s ezenkívül a temetőt is nagyon elcsúfítják e gödrökkel.
A községnek jelenleg két temetője van: egy keresztény, illetve katholikus és egy zsidó.
A falu népe, mint mindenütt, úgy itt is, ha nem is valódi, de melléknevükön mind ismerik egymást, sőt tágabb-szorosabb rokoni szálak is összekötik őket egymáshoz. Az érintkezés, kapcsolat állandóan megvan köztük, mert napszámba is tömegesen járnak, de szabad idejükben szórakozni csoportokba verődnek. Még napszámba sem szeretnek oda menni, ahol egyedül kell dolgozniok. A község egyes utcái, alvég-felvég szerinti ellentétet, elkülönülést nem találunk, éppúgy, mint ahogy a majdnem színtiszta katholikus lakosság közt vallási ellentét és osztálytagolódás sem keletkezhetik. Csupán a falu és a puszták lakói között találunk némi eltérést.
Amíg a falu lakói egy tősgyökeres, állandóan megtelepedett nép, addig a puszták cselédsége évenként váltakozik, keveredik s így nem is tud köztük olyan határozott típus, karakter kialakulni, mint a falu népe között. A pusztai cselédségnek szokásai, ruházkodása, szórakozásai, munkája, de még nyelve, azaz kiejtése is, merő eltérést mutat a falu népétől. A két csoport között az érintkezés is vontatott, sőt alig áll fenn. Közöttük a házasság is ritka. Jóllehet a falu népe is állandó napszámból tartja fenn magát, mégis tudatában van a cselédséggel szembeni gazdasági és politikai függetlenségének és ezért azokkal, mint „szolgákkal” szemben, bizonyos fölényt érez, sőt néha éreztet is. Emiatt berzenczei ember sohse megy uradalomba cselédnek.
Ellenben annál inkább keresi a várossal és iparossággal való kapcsolatot. Leányait azonban itt is visszatartja. Cselédnek csak a legszegényebbje, s az is csak igen ritkán adja leányát. Fiaik azonban elég gyakran lépnek ipari pályára, de legtöbbjükből ez esetben is olyan „pógáriparos” lesz, aki ipari munkája mellett pár hold földjét is megműveli. Különösen az utóbbi időben kezdenek iparosodni tömegesebben, aminek oka az, hogy a sportban egyik-másik jobb eredményt ér el s így nagyobb a kapcsolatuk a többet sportoló iparos-ifjúsággal s azután már restellik, hogy ők csak pógár gyermekek. Ezért igen sok már 15-16 éves korában is ipari vagy más pályát keres. Így igen sokan iparra, városi szolgának, vasútra, rendőrnek mennek. Csendőrnek azonban semmi esetre sem, mert azt lenézik, mint olyat, ki azelőtt béres volt, tehát még szabad gazda sem, hanem csak pusztai cseléd, aki az iskolától, kultúrától távol nevelkedik fel.
A falu népe, pógársága sokkal jobb köszönő is, mint a pusztáké. Egymás mellett, de még az idegenek mellett sem megy el köszönés, üdvözlés nélkül. Köszön mindenkinek, de a kalapját csak a templom, útszéli kereszt és a gyóntatásból jövő-menő pap, illetve szentség előtt emeli le. Egyébként köszönéskor, ha mindjárt dicsértessékkel köszön is, csak megbillenti a kalapját. Szabály szerint köszönni a fiatalabbnak kell, de az öreg mégis sokszor megelőzik azokat. A menő ember üdvözli az állót, épugy, mint a házhoz menő az otthoniakat. Ha egy helyben többen állnak vagy mennek, az egyes üdvözli a csoportot. Rendesen a nő megelőzi a férfit.
Bármilyen jó köszönők is, azért elvárják, hogyha ők nem vették észre azt, akit üdvözölniük kellett volna (pl. mögöttük jön és előz) akkor megkívánják, hogy nekik köszönjenek. A köszönés el nem fogadása sértés vagy legalább is figyelmetlenség, amire ők is haragusznak.
Egyaránt elterjedt köszöntések a „Dicsértessék a Jézus Krisztus – Mindörökké; Falenbodi Jézusz Krisztusz – Navekám; Jónapot aggyon Isten – Aggyon Isten; Jó napot – Aggyon Isten”. Ismeretlennel szemben leginkább a „Jónapot aggyon Isten”-t mondják, de ez nem általános, mert a többit is használják.
Köszöntés után ismerőssel szemben szintén elmaradhatatlan az, hogy meg ne kérdené valamelyik – bár legtöbbször komoly érdeklődés nélkül: „Hová, hová? Há mész?” stb.
Az egyenlő idős leányok, fiúk 10-15 év korkülönbségig tegezik egymást, de az ennél idősebbeket magázzák. Ezek azonban a fiatalabbakat tegezik. Régebben különösen, de sokszor még ma is, a nők a nős férfiakat, hacsak nem fiatalabbak, magázzák.
Az első önálló teljes mondat, amire a kis gyermekeket tanítják a „Dicsértessék a Jézus Krisztus”. Ha az óvodából vagy az iskolából hazafelé tartanak szép kettős sorban, ugyanezzel köszöntenek, de a végtelenségig tagolva és elnyújtva.
Ámbár a berzenczei nép eléggé őszinte és szókimondó. A lehetőségig kerüli az egymás közti, főleg a szomszéddal való haragoskodást. (Az asszonyokra, leányokra ez azonban nem egészen áll.) A jó szomszédok egymásra állandóan rá vannak utalva, s ki is segítik egymást szerszámmal, kenyérrel, állattal, sőt pénzzel is.
Általában az idegent éppen úgy üdvözlik, mint egymást, kalapot azonban ennek sem igen emelnek, csak megbillentik. Általában nem sokat törődnek vele, egyik-másik azonban még egy darabig utánanéz, főkép ha azt ideje is megengedi. Ha egy bizonyos tartózkodást mutatnak is vele szemben, ez sohse fajul megközelíthetetlen zárkózottsággá. Kérdéseire néhány kivételével általában sokkal bizalmasabban válaszolnak, mint más falvak népe. Az idegenektől, már csak ezért sem nagyon idegenkednek, mert hisz állandóan ismeretlen, messze vidék uradalmaiba járnak munkára és ezenkívül távoli vásárokat is felkeresnek, ahol szintén nagyon sokat érintkeznek ismeretlenekkel.
Egy bizonyos tartózkodás azért ezekben is tapasztalható, főleg ha jövedelmükről és vagyonukról kérdezősködnek, de ekkor is sokkal közvetlenebbek, mint sok más falu lakói. Sokszor egyenesen jólesik nekik, ha ilyenről érdeklődnek, mert ilyenkor tolakodás nélkül elpanaszolhatják szegénységüket és keserves életüket. Ilyenkor aztán gyakran elégedetlenséget és úrgyülöletet is árulnak el. A következő pillanatban azonban már elismerik, hogy: „Hát iszen igaz, hogy azok megszenvedtek érte a sok tanulással és nem is bányom tülük, de csak engednének a szögény embör gyerökinek is éni”. Adókivetéskor és kihágási büntetések alkalmával azonban mégis ki-kifakadnak és maguk között bizony összeszidják és átkozzák azokat a „flancoló tintanyalókat”.
A rendkívüli vallásosság ellenére is elég sok káromkodást hallani itt. Főleg, ha szántás-vetés idején a mezőkön végigmegyünk, gyakran látjuk, amint az ostornyél vastagabbik felével kíméletlen ütéseket mér a ló hasára, vagy a tehén orrára, és torkaszakadtából a legycsúnyább káromkodásokat kiáltja állataira. Az Istent, Szűz Máriát, Jézus Krisztust, apát, anyát mind beleszövi csúnya káromkodásába. Különösen az állattal való szántás, sarabolás és töltés közben káromkodik sokat, s éppen úgy tűnik fel, mintha csak ez vele járna, ezekkel a munkákkal s enélkül nem is lenne jó. Bent, a faluban már tizedrészét sem lehet hallani ezeknek a káromkodásoknak, mintha csak szégyellné magát mások előtt, hogy ne nevessenek idegessége fölött.
Bent, a faluban a káromkodás helyett, különösen a fiatal emberek és gyerekek, tréfásan, a legközönségesebb szavakat mondják egymásnak, mégpedig úgy, hogy az egyik mond valamit, másik azt megtetőzi. Amaz meg ennél mond egy csúnyábbat és így a licitálásnak vége sincs.
A gyerekek is aránylag sokat káromkodnak, ámbár a kisebbek éppen úgy, mint a nők eléggé tartózkodnak ettől, mert félnek az Isten büntetésétől. Ezeknek a káromkodása már inkább szitkozódásnak és átkozódásnak nevezhető. Legtöbbet szerepel az országszerte ismert somogyi „rosseb” (rossz seb – rákseb). A gyermekek, nők, de a férfik is, a rossebbel etetik egymást leggyakrabban, meg a „hét rossebbel”. Leggyakrabban mondják: „A rosseb ögyön mög. – A hét rosseb ögyön mög. – A hét rosseb ögye mög a zúzádat, mint a fédörvájsz, oljan apróra” stb.
Ha a nők, különösen az idősebbek, a rosseben kívül valami más drasztikus szót mondanak, mindjárt utána is teszik: „Ah! Uram, bocsásd bűnömet.” A nők szájáról Isten, szentség, Jézus és a többi szent neveivel kapcsolatos káromkodást sohasem lehet hallani. Legfeljebb nagy ritkán azt lehet hallani: „Istene ne lögyön az anyádnak”. Ezek a káromkodás helyett a szitkozódást, átkozódást hallatják, azonban ezt sem annyira, mint más vidékeken. Leggyakrabban mondogatják: „Ördög bújjék a csontodba. – A kórság törjön ki. – A ménkű csapjon beléd. – A szemed forgyon ki.” Majd aszerint, amint kézzel vagy lábbal tesznek kárt: „A keze – a lába törne ki.”
Pirongatások és leszólások alkalmával pedig leggyakrabban használatosak: a melák, mamlász, nista (senki), ne budi kaj (semmirekellő), rühes, redves, koszos, tetves stb.
A férfiak sokkal kevesebbet átkozódnak, mint a nők. Ők azonban csak önmagukat átkozzák: „Kutya lögyek – Vakullak mög stb. ha nem igaz”. A bizonyítást is csak akkor erősítik esküvel, ha hihetetlennek látszik állításuk. Ilyenkor mondogatják: „Krisztus uccse. – Isten mégbiza.” Újabban azonban már azt is hallani: „Szavamra mondom – Becsületszavamra.”
Berzenczét már a legrégibb időtől istenfélő, vallásos nép lakja. Ha hasonlattal kellene élni, úgy talán leginkább a bajor vagy steier néphez lehetne hasonlítani, ha mindjárt külsőlegekben (útszéli kereszt, Mária-kép) talán nem is annyira kifejező, bensőleg azonban vallásosabbat elképzelni is nehéz. Vallásosságáról talán elég bizonyítékot szolgáltat az, hogy amikor a lakók száma 3000-et sem érte el, már is három katholikus templommal, ill. kápolnával dicsekedhetett a falu. Vallásosságát nem is szégyelli senki előtt sem bevallani. Kalapját soha senki, de templom, feszület, temető előtt leemeli. Ha a pap a szentséggel gyóntatni megy, vagy gyóntatásból jön, az utcán kalaplevéve letérdelnek és keresztet vetnek magukra.
Ugyanígy keresztet vet és imádkozik mindenki evés előtt, evés után, valamint lefekvéskor és felkeléskor. Ha kocsival megy valahová, a lovak elé indulás előtt az ostornyéllel a homokban keresztet rajzol s ha felül és a lovakat megindítja, azt is Isten nevében teszi. Az asszonyok a kenyérre kemencébe vetés előtt, úgyszintén megszegés előtt késheggyel keresztet húznak. Ha darab kenyér földre esik, fölveszik, megcsókolják, mert az Krisztus teste és mondják: „Uram, bocsásd bűnömet.”
Berzenczei ember minden munkát Isten nevével kezd és végez. Zivatar esetén minden dörrenésnél azt mondja: „Uramisten, segéjj mög.” Sőt az élesebb dörrenésnél keresztet is vetnek magukra és imádkozni kezdenek.
Ha megkondul a déli, estéli harangszó, akármilyen munkát végez is valaki, abbahagyja és imádkozik. (Egy örömanya, lakodalom alkalmával pont a rétest kezdte kiszedni a kemencéből, mikor harangozni kezdtek. A lapátot letette és addig fel sem vette, míg az Úrangyalát el nem imádkozta. Egyik fiatalabb városi rokona közben észrevette, hogy a rétes már égni kezd. Szólt, hogy imádkozzon máskor, most pedig vegye ki a rétest a kemencéből, mert megég. Ő erre a legnagyobb lelki nyugalommal azt mondta: Pszt! Cskómi! (hallgass). Majd tovább imádkozott.
Gyermekét már kicsi korában imádkozni tanítja. Mesék helyett többnyire bibliai történteket mesél el neki, de meséikben is igen sokszor szerepel Jézus és a szentek. A gyerekeket lopástól, káromkodástól és egyéb bűntől az Isten büntetésével fenyegetve tartja távol.
A szentelt dolgokra, maradékokra rendkívül nagy gondot fordít. A húsvéti szentelt hús csontjait, morzsáit és egyéb szentelt dolgok hulladékait, valamint a beszentelt tavalyi barkát, nyírágat óvatosan elégeti, nehogy a szemétbe vagy a disznók elé kerüljön. Szentelt gyertya, cicamaca (barka), szenteltvíz állandóan van a háznál. Az úrnapi szentelt sátorból visz haza egy kis ágat, és azt az eresz alatt tartja egész éven át, s abból dörgés, villámlás esetén egy darabkát eléget, mert ha az Isten hamut akar látni, úgy ez pótolja a ház hamvát. Igen sok háznak az utca felőli tűzfalában Madonna szobrocskát találunk.
A szentelt barkát az asztal fölött helyezi a falra, ahol a szentképek lógnak. Az asztal is félig szent, mert ott Krisztus testét fogyasztják, s ezért arra lábbal nem illik még a csecsemőt sem helyezni.
Az öregek naponta, a fiatalok hetenként egyszer elmennek a templomba misére és litániára is. A templomból jövet köszönésként az mondják: „Része legyen a szentmisében”. Ilyenkor minden embernek imakönyv és olvasó van a kezében. A templomban még a legrosszabb hangú és hallású ember is énekel. Néhány öregasszony és egy-két ember, mise után még jó darabig kántor nélkül, egy előénekes segítségével, énekelget. Tavasszal ugyanilyen előénekessel összejönnek az útszéli keresztfához és ott esténként a késő éjszakai órákig énekelgetnek és imádkoznak. Ugyanígy virrasztásokon és napi járásnyira lévő búcsúk alkalmával, amikor pap nélküli körmenetben gyalog járva oda-vissza énekelnek. Az ezekkel találkozó járókelők a menet elvonulását térden állva várják be. A szenesvizet és az egyéb babonás vizeket is ima közben készítik és vele a megbabonázottat kereszt alakjában kenik meg.
A böjtöt apraja-nagyja mind egy szálig szigorúan betartja. A fiatalok, főként a lányok, sűrűn gyónnak, az öregek pedig naponta áldoznak. Szent Borbála és meg egyik-másik napon nem fonnak, nem varrnak. A bűnt egy rettenetes valaminek tartják, ezért legelterjedtebb átkozódásuk: „A bűne verje mög.” Más vallásúak fölött szörnyen sajnálkoznak, azok vallását nem értik meg és nem hiszik üdvözítőnek.
A legmélyebben vallásos megnyilvánulás és babonák, amelyekből hatalmas köteteket lehetne összegyűjteni, még ma is állandóan el vannak terjedve. A fiatalok ugyan mások, főként az intelligens emberek előtt, nem igen gyakorolják azokat, restellnek velük élni. Azonban magányban vagy bizonyos családi körben, alkalom vagy veszély esetén, ezek is élnek azokkal, gondolván, ha nem használ, nem is árt.
Már magából a buzgó vallásosságból is lehet következtetni arra, hogy az erkölcsök, más falvak és főleg a városok erkölcséhez viszonyítva, elég tiszták. Tényleg a legutóbbi időkig aránylag kifogástalan is volt, azonban a világháború után – mint mindenütt, úgy sajnos itt is – bizonyos mértékben megromlottak. A városokból beszivárgott erkölcstelenséget nagyban fokozza az a közös élet, alvás, ami a hónapszámokban van.
Mint már fentebb kitűnt, a házasélet kevés kivétellel tiszta, vadházasság nemigen fordul elő, éppúgy válás sincs. A szaporodást természetes utján engedik, egygyermek-rendszer nincs. A leányok általában szemérmetesek, tiszta életűek, sajnos azonban újabban a házasságon kívüli születések száma emelkedik, úgyhogy a mai törvénytelen gyermekek száma megkétszerezi a háború előttieket.
A kriminalitás, eltekintve a néhány kisebb lopástól, verekedéstől, országos átlagban jó arányszámot mutat. Az alkoholizmus ugyancsak minimális mértéket ölt.
Amíg csak a törvényhozás tette kötelezővé az iskola-látogatást, addig az analfabéták száma igen nagy volt. Ennek kárát nem is igen érezték, mindaddig, amíg a világháború el nem szólította őket egyhangú életükből. Ekkor azonban az írás-olvasásnak rendkívül nagy hiányát érezték. A férfiak a katonaságnál, a nők idehaza szégyenkezve kérték meg az írni-olvasni tudókat, hogy egy-egy levelet írjanak meg, vagy olvassanak fel. Már ekkor igen sokan megtanulták, mint felnőttek, az írást-olvasást. A többiek pedig megfogadták, hogy gyermekeiket iskolába járatják. Amit azelőtt az írástudás fontosságáról hasztalan magyaráztak nekik, most a háború alatt maguk tapasztalták. Ettől fogva rohamosan csökkent az analfabéták száma, s ma már csak a régi öregek között akad itt-ott egy írni nem tudó.
Az iskoláztatás terén nagy hálával tartozik a község néhai Hosszú János plébánosnak, aki 1808-tól 1814-ig saját szobáját ajánlotta fel tantermül addig, amíg a királyi rendelet értelmében az iskola felépül. Azonban az iskola felépítéséből az akkori uraság ellenállása folytán nem lett semmi, mert mint a nevezett plébánosnak mondta: „Jobb, ha a pógár tanulatlan”. Íme egy példa, amikor a parasztság elmaradásáért mást is mulasztás terhelhet. Annál többet fáradozott azonban a plébános, valamint egyik későbbi utóda Kavulák János plébános, aki a zárdát és az óvodát felépítette saját költségén.
Feledhetetlen érdemeket szereztek e téren még Dienstenberger tanító és Teller Vince plébános (megj.: 1866–1943), akik Kavulákkal egyetértve hihetetlen munkát végeztek, amikor a falu, sőt a szomszédos jugoszláv községek (melyek a berzenczei plébániához tartoztak sokáig) népét végleg elmagyarosították.
Felbecsülhetetlen értéket nyújt a műveltség terén a zárda is. Ha csak a fiatalságot tekintjük, úgy rögtön szembetűnik, hogy a nők, akik az óvodát és elemit a zárdában végezték, sokkal műveltebbek és erkölcsösebbek, mert ezek nem csak a tanításra járnak be, hanem különféle vallási egyesületeik székhelye is a zárda. Azonkívül sokan a pásztorjátékok előadásánál is közreműködnek. Másokat meg személyes ismeretség fűz egyik-másik apácához. Így az iskolán kívül is nevelő és művelő hatást gyakorolnak a zárda apácái.
Újabban a fiúiskola tanítói is foglalkoznak a lakókkal, az iskolán kívül is. A zárda nyújtotta előnyt azonban idősebb korukra felváltja az, hogy a férfiak általában többet foglalkoznak a politikai és gazdasági világgal. A nők pedig, amikor már kevesebbet érintkeznek a zárda-apácával, kezdenek lassan elparlagiasodni.
A jelenlegi fiúiskolát 1908-ban építették, három tanteremmel és tanítólakással. Itt a II–VI. osztályokban a férfi tanítók tanítanak, akiknek a száma állandóan három. Tanulóiknak száma az öt osztályban 180 körül jár. A fiúiskola is róm. kat. jelleggel bír, katholikus iskolaszékkel. Az összes elemi osztályok leányait, az óvodát és az I. osztályos fiúkat a zárdában helyezték el, ahol az iskolaköteles 220 körüli gyermeket, valamint az óvodát 5-6 tanerő látja el, öt tanteremben.
A tanítás, az iskola-felszerelés hiányossága ellenére is, ha az általános követelményeknek nem is egészen felel meg, az országos átlagot mégis valamivel felülhaladja. Dologtalan időben az iskolák nagyon látogatottak, de a tavaszi munkaidő beálltával, a szigorú büntetések ellenére is, sok gyermeket, legalább pár napra kivonnak a tanulásból. Ez a pár nap azonban elég arra, hogy ismeretük hiányos maradjon, a többieket pedig a haladásban késleltessék. A gyermekek gyónása és miselátogatása annál kifogástalanabbul megy végbe.
Az ismétlő- és tanonciskola azonban, sajnos, inkább csak névleg áll fenn. Ezt pótolja, legalább részben a levente-egyesület kebelében tartott téli elméleti oktatás, amit ezideig maguk a tanítók mint levente oktatók végeztek. E tanítók ilyenkor főként a közegészségről, de általában a legkülönbözőbb hasznos témákról tartanak felolvasást és magyarázatot.
Mint már fentebb kitűnik, a zárdában magánjellegű polgári leányiskola is van, nevelőintézettel, ahol a környékbeli leányok állandó bentlakásban és nevelésben, oktatásban, a falubeliek pedig rendesen mint bejárók, a két utóbbiban részesülhetnek.
Az iskolák legnagyobb hibája, hogy gazdasági képzést csak a legkisebb mértékben nyújtanak. A község szép, terjedelmes faiskolája vincellérnek van kiadva s a gyermekek ott tapasztalatokat, ismereteket nem szerezhetnek. Pedig milyen boldogan mutogatja egyik-másik 50-60 év körüli gazda, hogy ezt a fát még ő kapta a faiskolából az elemi iskola elvégzése után. A gyümölcsfák elterjedt betegségei pedig nagyon is kívánatossá tennének egy kis elméleti és főleg gyakorlati oktatást.
Míg a gazdasági haladáshoz szükséges ismereteket más községek lakói talán szakkönyvekből és szaklapokból merítik, addig a berzenczeiek leginkább az uradalmakban tanulják meg, ahova mint gazdasági munkások kerülnek. Az olvasottság hiánya általában nagyon mutatkozik rajtuk. A háború előtt sok ember előfizetett a gazdalapokra, ma azonban a gazdasági válság miatt kezdik mind abbahagyni s nem maradt más, mint egy-egy „kalendárium” és itt-ott egy régi folyóirat. Pedig, ha valami írást találnak, a gyümölcsről és szőlőről, azt mohón el is olvassák és ha megértik, valamint ha nem költséges, azt ki is próbálják. Nem is régen még nemigen fogadtak el útbaigazítást, kifogásolván a talaj minőségét, ma már azonban meggyőződtek arról, hogy ugyanabban a talajban is lehet nagyobb és jobb termést is elérni. Haladásukat ma már nem a nyakasság, hanem a pénztelenség, a befektetés hiánya gátolja.
Politikai lapokat ugyancsak egyre kevesebben járatnak, mert a fokozatos eladósodás ezt is lehetetlenné teszi. Ha azonban egy-egy napilap jut a kezükbe, vendéglőben vagy ismerősüknél – ha mindjárt régi is az újság – azért végig elolvassák. Legolvasottabb lapok újabban a Kis Újság, Friss Újság, Új Nemzedék, mely utóbbit 2-3 napos korában az apácák terjesztik, úgy, hogy a kis iskoláslányoknak átadnak két-három példányt, hogy azt eladják a faluban. Mint annyi mással, úgy ezzel is nagy szolgálatot tesz a zárda a keresztény kultúrának. Sok irányban mutatkozik is ennek hatása más falvak lakóival szemben.
A babonák nagy részét már fentebb, az odavágó fejezetekben megtalálhatjuk, itt csupán néhányat említünk meg, mert hisz a legtöbb úgyis más vidéken is megtalálható.
A legtöbb babonás szokás az egészség, illetve a gyógyítás körül adódik. Legnagyobb veszedelmet az emberek szemében látnak s azt tartják, hogy az összeért szemöldökű emberek szeme babonázza meg, igézi meg az embert és állatot. Ha valaki egy kisgyermeket megnéz, szépnek dicséri, mindjárt hozzá is teszi: „Szem ne ártson neki”. Ha pedig állatot néz meg, azt kevéske nyállal háromszor meg is kell köpködni és mondani: „Szem ne ártson néki”. Ha aztán ember vagy állat mégis megbetegszik, és ha baját nem ismerik, biztosak abban, hogy meg van igézve, s azon már csak a szenes víz segít.
Vizet sok asszony tud készíteni, de egyik-másik asszonynak áldottabb a keze ehhez. A vizet lehetőleg patakból kell meríteni éspedig úgy, hogy először a víz irányában, másodszor a vízzel szemben, de mindkétszer ki kell azt önteni. Csak a harmadik, szintén a víz irányában merített víz jó. Most a szabad tűz fölött többször keresztet vetnek föléje és imádkoznak. Majd minden ima után egy-egy parazsat ejtenek kézből a vízbe és mondják: az elsőnél: „férfi”, a másodiknál „nő”, „gyermek, leány, fiú” stb. ártott-e meg? Amelyiknek parazsa leszáll, arról tudják, hogy mi ártott meg. Az így előállított vízbe bele kell a kezet meríteni és a kézfejjel a beteg homlokára, valamint fájós részére keresztet húzni. Azután a vízből le kell locsolni és egy keveset itatni a beteggel. Ha víz nem használ, akkor azt az abroszt húzzák háromszor végig a hátán, amelyik karácsonykor az asztalon volt. Ha ez sem használ, úgy semmi, mert akkor az Isten el akarja venni. Ebből az abroszból vetnek is, hogy jobban keljen a vetés.
Gyomor- és hasfájáskor kender- vagy lenkócot gyújtanak meg tejesköcsögben s azt nyitott szájával a beteg testrészhez szorítják. Ilyenkor a kiégett oxigén helyére a bőr erősen felszívódik.
Hideglelések alkalmával a javasasszonyok viaszt forralnak s a beteget az ágyból egy vizes teknő fölé fordítják. Ezután a viaszt a beteg feje mellett a vízbe öntik. A javasasszony, amíg a viasz forr és amikor azt önti, folyton imádkozik. A viasz alakja azután megmutatja, hogy mitől van a hideglelés, de hogy az el is múljon, abban a vízben, amelyikbe a viaszt öntötték, három egymás utáni napon meg kell a betegnek mosdania. Ha a viasz háromszor egymás után nem mutat semmit, úgy nincs a beteg „téteményben”, azaz „nem tették meg”, vagyis nincs megbabonázva. Ilyenkor más orvosságot kell rá keresni. Viaszt szerelmeseknek is szoktak önteni, ha ki akarnak ábrándulni. Hideglelés ellen jó, ha a beteg a falról az elhullott meszelőszőrökből három darabot vízbe dob és arról a vizet le is issza, majd a szőröket a feje felett átdobja. Ilyen betegnek vízen, hídon nem szabad átmennie.
Ha a beteg nincs megigézve, akkor különböző szereket használnak. Így gyomorfájás ellen apróra metélt fokhagymát ecetes vízbe öntenek s azt a beteg megissza. Lábtörésre, kéztörésre friss tehéntrágyát borítanak. Vágási sebre, hogy a vérzés elálljon, pókhálót tesznek, s hogy a seb gyógyuljon is, a falról meszet kotornak rá. Majd útifüvet, egérfarkúfüvet, lapulevelet stb. Kelésre, daganatra ecetes agyagot. Kutyaharapásra kutyaszőr füstjét fújják. A házi orvosságokat ezerszámra lehetne összeírni, melyek közül egyiket másikat orvos is rendeli. Pl. furunkulusra lenmaglisztet stb.
Néhány kisebb, ártatlanabb babona még a következő: a gyereknek nem szabad este a tükörbe nézni, mert az ördögöt látja abban és megijed, frászt kap. Ha a gyereket átlépik az nem nő meg, vissza kell tehát lépni. Kit seprűvel vernek meg, az maga alá vizel. Aki az esküvő után először szólal meg a házasok közül, azé lesz a hatalom. Lőrinc-nap után nem szabad fürdeni, mert az belevizelt a patakba és ezért a fürdőzőket megcsípi a kígyó. A svábbogarat úgy kell eltávolítani a lakásból, hogy egy rongyba 2-3 svábbogarat és pár fillért teszünk, aki a pénzt hazaviszi ahhoz mennek a bogarak is. Méhek rajzása alkalmával keresztbe tett lábakkal, meztelen testtel a földre kell ülni és ilyen helyzetből homokot kell feléjük szórni avagy mindenféle vassal kolompolni. Jégeső alkalmával három szemet meg kell belőle enni, hogy a termést el ne verje. Ha szerelmes férfit ki akarnak ábrándítani, abból a porból kell mindkettőjükre szórni, ahol döglött kutya feje feküdt. Kutyavonítás tüzet vagy halált jelent. Répát, mákot, tyúkot ültetni holdtöltekor jó. Kemencét üresen nem jó hagyni, mert a koca, tehén, kanca terméketlen marad.
Hiedelmek alakjai: Az „Indiblanci Jankó” (valószínűleg az in die Balanz-ból), aki nagy hajjal az utcán szaladgál és a gyerekeket összefogja s megrontja. A „Pákozdi” egy ilyen nevű mérnök szelleme, aki a tagosítás alkalmával az uradalom érdekében a szegény embert megkárosította, ezért most suhogó láncot húzva maga után, égő gyertyával a kezében éjszakákon át szaladgál. Tulajdonképpen a földgáz.
Nagyon sok hiedelem szól a boszorkányokról is. A boszorkány a tehenet megfeji és a kapulábfából fát farag, amivel a vajat kisüti. Hogy be ne jöhessen, Szent György napján a kaput és kapu lábfákat tüskés gallyal bevonják. Ha a lovak sörénye összeszövődik azt a boszorkányok fonták össze. A betegségek után talán a legtöbb babona a tejhez fűződik. Ha a tej gyengeségéről a javasasszony azt mondja, hogy az rontotta meg a tehenet, aki holnap legelőször jön a házhoz, ezt szentül hiszik s még ma is számtalanszor óriási harag keletkezik belőle.
Másik alak a „Garabonciás diák”, aki a felhőkön lovagol és irányítja azokat. Egyik-másik ember látja is néha.
Hisznek a kísértetekben, szellemekben is. Az egyik leánynál minden este megjelent és apró dolgokkal (gabonával) a falat dobálta, vagy az asztalt vakarta a sötétben. Mikor egy intelligensebb ember zseb-villanylámpát gyújtott, látta, hogy a leány horgolótűvel az abrosz alatt az asztalt vakarja. A nép természetesen ezt nem hitte, hanem a leány állítását, mely szerint ez a szellem vagy az ördög jelentkezése. A leány hasztalan gyónt meg és ájult el áldozás közben, másnap megint megjelent az ördög. De ekkor megjött a főbíró komoly hangú levele is, mely szerint, ha a háznál ez még megismétlődik, a családot becsukatja és ott figyeli meg. Eztán a szellem nem kapart és nem dobált semmit. Igaz, hogy utána a leány és az egész falu azt állította, hogy egy nazarénus ember imádkozta el a szellemet.
Egy régi monda szerint a törökök kivonulásuk alkalmával egy szekér aranyat a közeli erdőbe rejtettek el. Mikor a szekér az erdőbe ért, a béres szemeit kiszúrták, majd még egy darabig mentek és egy fa tövébe elásták az aranyat. Az embert pedig visszabocsátották. Azóta a legkülönbözőbb jelenések akarják a nagy titkot felfedni. Így pl. egyszer egy embernek valami titokzatos ember azt mondta a mezőn, hogy újhold vasárnapján legyen az erdőszélen, úgy éjféltájban, akkorra ő elküldi a kulcsot és megmondja, hol van az arany elásva. Azonban figyelmeztette, hogy ne ijedjen meg, ha egy nagy kígyót lát, mert az hozza az üzenetet. De ha mégis elszalad, úgy soha senki sem fogja azt többé megtalálni. Az ember meg is jelent. Pont éjfélkor nagy sisteregve, magas lángokban a fű között egy óriási kígyó közeledett. Az ember megijedt és elfutott. A kígyó kiabált, hogy ne féljen, itt az üzenet. De hasztalan. Azóta nem találják az aranyat, pedig a várdomb oldalában is ásnak, fúrnak, hogy a vasajtót megtalálják. (Az uraság azonban, mint történelmi emléket, nem engedi felásatni.)
Hiedelmük másik alakja az ördög. Szerintük vannak olyan ördöngős asszonyok, akik magukból másokba plántálják azt. Így jelenleg is él egy elmebajos leány, akiről azt mondják, hogy N. N. vénasszony küldte bele az ördögöt. A frász szerintük szintén emberbe költözött ördög.
Ugyancsak élnek a szereplői a következő téteménynek is. Egy gazda „férhez-menő” lánya pár évvel ezelőtt tüdőbajban meghalt. Mikor a leány végleg ágynak dőlt, javasasszonyt hívtak, aki azt mondta, hogy „megtötték” (megbabonázták). Mégpedig az tette meg, aki bizonyos napon, hajnalhasadta előtt, legelőször megy a házhoz. Ez a szerencsételen látogatás pont arra az asszonyra esett, akit a beteg is rajongásig szeretett, de aki a beteget talán még gyermekénél is jobban szerette. Ápolta is, ajándékokat is vitt neki gyakran. Mégis a leány hozzátartozói még ma is átkozzák szegény ártatlan jó asszonyt, mert miatta kellett szegény leányuknak elpusztulnia. A család pedig igen jól tudhatja, hogy leányuk tüdővészes volt, mégis mivel a javasasszony mondta – márpedig ő csak jobban tudja, hogy az asszony tette meg – akkor az úgy is van. Sajnos, hogy ehhez hasonló ostoba babonák ma is szinte napról-napra előfordulnak. Hála azonban, hogy ma már mégis ritkulnak és a falu legnagyobb része maga is neveti és gúnyolja azokat, akik ezt még hiszik. Kiirtani azonban, teljesen, még mindig nem lehet, mert a gúnyolódás miatt legtöbbször titokban tartják.
A hiedelem közé lehet még sorolni az időjóslást is, ami bizony csak nagyritkán válik valóra. Mégis, mivel a gazdák sokszor annyira kérik az esőt, rengeteg jelből jósolják is azt. Jóslásuk szerint 2-3 napon belül eső lesz, dér után ha déli szél fuj, ha a köd leszáll, ha esténként derült égen villámlik és ha sűrű csillagos az ég. A következő napra jósolnak esőt ha felhő alá nyugszik le a nap, ha nagyon szemtelenek a legyek, ha a tyúkok későn ülnek el, ha nagy udvara van a holdnak. Pár órán belül várnak esőt, ha szélcsendes, rekkenő hőség van, ha a méhek tömegesen jönnek haza, ha a tyúkok erősen „förödnek” s ha a fecskék magasan repülnek. A Medárd-napi esőből itt is 40 napi esőt jósolnak stb.
Érdekes, hogy ilyen szokások csak a téli hónapokban vannak, amikor apraja-nagyja jobban ráér. Ezek a szokások kezdődnek András napjával. András, Borbála, Luca-napján, ha egy házba először nő megy be, úgy az egész éven át a házban minden törik-zuzik. Nem is nagyon régen a molnárok között az volt a szokásban, hogy az egyik molnár még sötét reggel kiállt a malom elé és ha ezeken a napokon nő ment először a malomba, azt egy vödör vízzel leöntötte. Ezeken a napokon a házakhoz 8-10 éves fiúk járnak „kotyolni”. A fiúk „dicsértessék” köszönés után az ajtó mögött a szoba padlózatára ülnek és kezdik: „Kitty, kotty, galagonya három, a pálinkát várom” stb. Majd jön a jókívánságok áradata. Pl. „Kenek a dísznajának olyan szalonnája legyen, mint a mestergerenda” stb. 20-30 hasonló kívánság után dicsértessékkel befejezik. Ezért néhány szem diót, aszalt gyümölcsöt vagy pár fillért kapnak, amit a vállukon lógó, házilag szőtt vászontarisznyába raknak.
Ezeken a napokon a nők nem szőnek-fonnak és nem is varrnak, mert ezzel a tyúkok tojóját is bevarrják. A férfiak is mind a három napot félünnepnek tartják.
András-napkor a leányok gatyát tesznek a vánkosuk alá, hogy megálmodják, mikor és ki lesz a férjük.
Adventban, mint annyi helyen, itt is a 10-15 éves fiúk betlehemmel házról-házra járnak. Esténként a házak ajtaját benyitva az egyik beszól: „Dicsértessék a J. Kr. Szabad-e a tisztességes gazdaúr házába a betlehemet bevinni?” Ha igen, bemennek s a kis deszkaládából készült istállócskát az asztalra helyezve az angyal, a pásztorok és a dadó (megj.: süket, öreg pásztor) megkezdik pásztorjátékukat, amely csupa énekből áll.
Ugyancsak adventban járja a regölés is. Ilyenkor egy-egy fiú tejesköcsögre szárított diszóhólyagot köt (dobszerüen) s a hólyag közepébe egy ceruza vastagságú cirokszálat erősít. Regölés előtt a hüvelyk és másik két ujját megnyálazza a regölő, majd ujjait a cirokszálon fel-aláhuzogatja, mire a köcsög mély hörgő hangot hallhat. Emellett a zenei kíséret mellett monoton hangon énekli: „Hej, regő, rajta, Azt is megadhatja, Az a nagy Úristen, Ennek a gazdának, Két szép tehenet, Tejet, vajat eleget, Hadd süssenek rétest, Szegény regélőknek” stb. Ez a regölés Gönczi Ferenc44 szerint régi magyar regősöktől származik.
Advent befejeztével, karácsony előestéjén, van aztán a berzenczei fiúknak határtalan öröme. A kisebbek alkonyat felé tarisznyát akasztanak a nyakukba és szaladnak ablakról-ablakra a csordapásztorokat énekelni. Némelyik horvát egyházi éneket is tud. Ha ki-ki a maga körét bejárta és néhány fillért vagy gyümölcsöt összeénekelt, estéli harangszóra hazaszalad és csengőt, kolompot akaszt a tarisznya helyére, kanászostort a kezébe, vissza az utcára szalad. Itt 20-30-as csoportokba verődve a község valamennyi utcáját végigjárják. Útközben, mint a pásztorok, csengetnek, kolompolnak, tülkölnek, trombitálnak és az ostorral nagyokat durrogatnak, úgyhogy az egész falut, Krisztus születésére, a nagy pásztorzene, valóságos örömmámorba ringatja.
Vacsora után a gyerekek egyes családoknál összegyülekeznek és ott éjféli miséig az összeénekelt, valamint otthon kapott dióval és mogyoróval „pároznak”. Egy-két szemet azokból tenyerükbe vesznek és azt eltakarva partnerük felé nyújtva kérdezik: „Páros-e vagy páratlan?” Aki eltalálja egy szemet nyer, aki nem, az egy szemet fizet. Éjféli misére aztán majdnem mindenki elmegy. A házőrzésre otthon maradottak sem fekszenek le, mert mise után jön a nagy kocsonyázás. Ugyanis karácsony éjjelén mindenki kocsonyát eszik.
Karácsony napján, azaz István napjának előestéjének alkonyán a kisgyerekek Istvánt köszöntenek. Kis tarisznyájukkal odaállnak az István ablaka alá és éneklik: „István, légy egészségben Ez áldott esztendőben, Ha megérted napodat, Érd meg virradásodat.” Ugyanezt csinálják másnap, János előestéjén is.
Aprószentek napján van aztán a nagy verekedések napja. A kisfiúk kora reggel házról-házra járnak virgácsolni. A sok jó kívánságért pár fillért kapnak. A nagyobb fiúk csak az ismerős lányos házakhoz mennek, de ők már 4-5-ös csoportokban. Ezek mindenütt pálinkát vagy bort kapnak. Jaj aztán annak a lánynak, ahova ezek ittas állapotban bejutnak. Azért ha meglátja őket, az ajtót becsukja előttük. A fiúk azonban addig el nem mennek, amíg alaposan meg nem verik a leányt. Az ablakon, vagy csellel, valahogy mégis csak bejutnak s egyik-másik ilyenkor olyan gorombán üt, hogy még napok multán is fájó kék sáv jelzi az ütések helyét. A leggorombább verekedés mégis este van. A fiúk a templom előtt elállnak s mikor a leányok a litániáról kijönnek, azokat a sötétben megrohanják és csak úgy repedezik a sok szoknya az ütések súlyától. Ha azonban valamelyik leánynak a fonyósa a leány védelmére lép, a virgácsolás egész verekedéssé fajul, annyira, hogy még a csendőrség közbelépésére is szükség lehet.
Újév előestéjén a kisfiúk megint az ablakok alá húzódnak, hogy elénekeljék az „Ó, szép Jézus”-t. A szilveszter éjszakát éjfélig társaságban tölti az egész falu. A fiúk, leányok nagy része fonót tart. Más háznál ólmot öntenek, amelynek formájából megállapítják, kinek mi lesz a férje.
Háromkirályok napja előtti estéken a fiúk házról-házra járva énekelnek, miközben ki- és behúzható lécszerkezeten egy nagy csillagot előre-hátra húznak.
A farsangot állandó vigalomban töltik a fiatalok. A lakodalmak elenyésző kevés kivétellel farsang idején vannak. A fonók legnagyobb részét is ekkor tartják. Aki pedig sem fonóba, sem lakodalomba nem hivatalos, az maszkot ölt, ami feljogosítja arra, hogy ismeretlenül és egyben hívatlanul is, bármely lakodalmas háznál és fonóban táncban és ivásban részt vehessen. A mulatozók igyekszenek felfedni kilétüket, amit ezek minden áron, még gorombasággal is megakadályoznak.
A nép szórakozásának legnagyobb részét már az azokkal kapcsolatos munkáknál és szokásoknál felemlítettük, itt csupán néhány különálló szórakozást említünk még meg, a gyerekek és felnőttek életéből.
Már a legkisebb kis parasztgyermeknek is legnagyobb idejét a munka és iskola köti le, mégis a játékokra is jut bőven idejük, ha máskor nem is, legalább az iskolában, a libák mellett, vagy ünnepnapokon.
A fiúgyermekek legkedvesebb téli szórakozása a hólabdával való dobálódzás, csatázás és főképp a csúszkálás. Ezek mellett, jóllehet csak második helyen említendő, a ródlizás. Majd egyik-másik egy hosszúkás deszkába abroncsdarabot ver és azt köti, de csak az egyik lábára, korcsolyaként. A járdára csinált 10-15 méter hosszú csúszkák mellett kedves helyük a malomgát jege.
Legnagyobb gyönyörűséget azonban a „sajkázás” nyújtja. Tavasz felé, ha a jég megindul, sokszor 8-10 gyermek is egy jégtáblára megy és azt botokkal, tutaj módjára, ide-oda tolja. Ha aztán a víz sodra a jégtábla egyik végét egy másik jégtáblára tolja s ezzel a másik fele alámerül, a közel lévők átugrálnak, a távolabbiak pedig a nyakig érő vízbe merülnek. Ilyen alkalmakkor adódott ügyességükről és életmentésükről aztán még évek múlva is tudnak hőstetteket mesélni.
Tavasszal, ha a jég elolvad és a sár is felszárad, hazulról az iskoláig és vissza, ostorral, fából faragott csigát hajtanak. Ezt megunva, gombozni, golyózni kezdenek. E célra ruháikról majd valamennyi gombot levágják.
A rengeteg sokféle játék között a legnagyobb élvezetet mégis a fürdés nyújtja. Valósággal versenyt fürdenek. Egyik-másik a napi rekordot 30 fölé emeli. Fürdés közben mindig játszanak is a vízben. a vízbe lábbal ugranak, vagy „rácskáznak”. Rácskázás alatt azt értik, hogy a parton messziről nekiszaladva belebukfencelnek a vízbe, úgyhogy legtöbbször a hátukra esnek. Sokszor azonban, ha magasabb helyről bukfencelnek, a levegőben még 2-3 fordulót is tesznek. A vízben legkedvesebb játékuk a „halász”. A halásznak valamelyiket meg kell fognia, hogy az felváltsa. Ez azonban elég nehéz munka, mert az üldözöttek a víz alatt úsznak, ahol nem látni őket. Egyik-másik így még 30-40 méter távolságra is elúszik.
Esténként, ha a nagyobb fiúk a munkáról hazaérve fürödni mennek, a malomárok a falun végig kilométernyi távolságban tele van fürdőzőkkel. Ilyenkor egyik a másikat túl igyekszik kiabálni. A vízpart közelében mitsem hallani a folytonos „halász” kiabálástól. Igaz, hogy majdnem évenként történik vízbefúlás is, de tudnak is jól úszni úgy a fiuk, mint a leányok. A legtöbb már 5-6 éves korában 8-10 m távolságra elúszik, mégpedig „kobak” nélkül. (Kobak, szár nélküli lopótök.) A leányok azonban még idősebb korukban is ezzel úsznak, de a fiukra ez megszégyenítő, ezért még a tanuláskor is csak egyik-másik használja.
A leányok fürdőruhája elnyűtt, viselt ruha, a fiúk rövid kötényt kötnek maguk elé, melynek alsó végét a lábuk között hátra húzva, derekukon a kötő alá erősítik.
A leányok játékai a labdázás, babaruhás, körbe állás dallozással (Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske stb.) A fürdésből ők is kiveszik részüket s ilyenkor a fiúk ordításait éles sikoltozásaikkal igyekszenek túlszárnyalni.
A felnőttek, ha szórakozni mennek valamelyik ismerősükhöz, akkor azt mondják: „E mögyök a faluba”. Télen valamelyikük szobájában gyülekeznek össze. Ilyenkor a férfiak gyufára, néha pénzre kártyázgatnak, míg a nők társalgás közben kézimunkáznak, szőnek, vagy fonnak. Nyáron pedig, főleg ünnepnapokon, a pitvar talpfájára vagy a ház előtti padra ülnek ki. Érdekes, hogy férfiak igen nagy százaléka vasárnap a mise alatt kint, a templom előtti téren a fűre ülve várja meg a mise végét, illetve a kisbíró templom előtti hirdetését.
A leányok, fiúk pedig főleg télen, de nyáron is fonóznak, vagy mulatságokon táncolnak. Ilyenkor régi szokás szerint a leányok a zene leálltával az egyik oldalra húzódnak és beszélgetnek. A fiúk pedig a másik oldalon vagy középen, egymás vállát átölelve dallozgatnak. Felkéréskor a fiú pár lépést tesz a leány felé, de még mindig pár lépésről a szemével int, vagy kacsint a leány felé, mire az táncba megy vele. A táncos nélkül maradt, főképpen fiatal leányok és asszonyok kettesével összekapaszkodva szintén táncolnak.
Ugyancsak szórakozás számba megy a kukoricafosztás is. A napközben leszedett pár kocsi kukoricát az udvaron rakásba hányják és vacsora után a család, valamint a szomszédok azt lefosztják. Munka közben a fiúk, leányok dallozgatnak, majd adomákat mondanak egymásnak. Néha a dallozók közé valahonnan egy harmonikás is keveredik. Közbe-közbe a gazda egy pintes üveg bort köröz, s pohár nélkül abból iszik férfi, nő, gyermek. Fosztás végeztével kaláccsal, gyümölccsel és borral kínálják a fosztókat. Némelyik helyen a fiatalok rövid ideig táncolnak is.
A téli tollfosztogatásokban csak inkább nők vesznek részt s munka közben dallozgatnak, vagy adomáznak. A fiúk segítés helyett csak heccelődnek velük, amikor nagyokat köhintenek vagy tüsszentenek a pehelybe.
A legények majd mindennapi szórakozása az estéli séta, dallozással. Vacsora után télen-nyáron, de főleg farsangban 4-5-ös csoportokban végigballagnak az utcákon és szebbnél-szebb népdalokat énekelgetnek. Igaz, hogy közben-közben egyik-másik temperamentumosabb legény olyan éleset kurjant, hogy csak úgy harsog a fél falu a „hu-ju-ju” kiáltástól. Ezért aztán a csendőrség üldözőbe is vette a dalos legényeket. De az ős, s egyúttal a mérsékelt hangok mellett szép szokást belőlük a néhány puskatus és arculütés kiirtani nem tudja. Sőt egyik-másik bátrabb legény mielőtt futni kezdene, legalább egy vigasztaló ütést vissza próbál adni a mulatságrontóknak.
A berzenczeiek ugyancsak az aratóünnepet is megtartják. Aratás kezdetén, ha a gazdatiszt kimegy, az első kaszás marokszedője gabonaszárból kötelet fon és egy az aratásról szóló vers kíséretében a gazdatisztet körülfonja. Aratás után gabonából szép „koronát” (koszorút) csinálnak s az első marokszedő azt virággal feldíszítve a tiszttartóhoz viszi. Utána vacsora és reggelig tánc következik. Az enni-innivalót az uraság állja.
Itt említendő még meg, hogy újabban a pógárság ifjai között is kezd elterjedni a szerenádozás. Ilyenkor sok lányos háznál a fiúkat behívják és néha reggelig is táncolnak.
A falu népe általában vígkedélyű és tréfálódzó. Minden szórakozó és munkán való összejövetelen folyton adomákat és tréfákat mesélgetnek egymásnak. Ezeket általában, ha önmagukkal történtek is, de az esetről a hallgatók nem tudnak, így kezdik: „Az ecceri embör, mikor…”
Köszöntéseik alkalmával is gyakran tréfálódznak. Így a „Jó estét” helyett hadarva azt mondják: „Jó esést aggyon Isten.” S ha az üdvözölt nem értette jól meg, még rá is mondja: „Aggyon Isten”. Ha elbúcsúzik, Isten áldjon helyett „Isten áztasson”-t, „Jó étvágyat” helyett „Jó itt vagyok”-ot mond. Tüsszentéskor az „Egészségére” helyett könnyen félreérthető vastag tréfát, de a horvátul nem beszélőknek azt félreérthetetlenül is kimondják. Ha ezt az illető megköszöni, jót nevetnek rajta. Ha zörgő kocsi megy mellettük el, kalap-megbillentés mellett valamelyikük olyasmit mond: „Ugye szamár kend?” A kocsis erre, mivel ostor és gyeplő van a kezében kalapot nem emelhet, így hát csak bólongat a fejével, amit ezek igenlőnek magyarázva, jót kacagnak.
Fürdés közben a fiatalok egymás ingébe csalánt tesznek, avagy egyik a másikát öltözködés előtt behomokozza, vagy besározza, hogy a többiek jót mulassanak rajta. Ha a foga fáj valakinek, azt ajánlják, hogy tegyen rá főzőkanalat, akkor kiáll (ti. a főzőkanál). A nagy pénztelenség miatt a legolcsóbb pipadohány vastag csomagolópapírját is felhasználják cigarettapapírnak, s ezt Gömbös-papírnak nevezik.
Muzikalitás tekintetében Berzencze népét talán legjobban a cseh nemzethez lehetne hasonlítani. (Lehet, hogy van is talán közöttük valami távoli összefüggés, mivel Berzencze őslakói is szláv eredetűek voltak.) Rossz hallású embert alig találni a faluban. Ha pedig a zenei hallás nem a származással függ össze, akkor meg azzal magyarázható meg, hogy az itteni polgárság már a bölcsőben énekelni tanul. Később pedig énekel munka közben, különösen ha állattal dolgozik. De énekelnek, ha munkáról jönnek is, továbbá esténként. Tavasszal, ősszel nem tehet az ember a mezőn és erdőn egyetlen lépést anélkül, hogy fütyölést, vagy dallozást ne hallana.
A falunak majd minden egyes férfitagja ért valamilyen zenéhez és, ha máshoz nem, legalább szájharmonikához, vagy valamilyen „fuvolyához”. De mit is csináltak volna, amikor még állattenyésztésből, legeltetésből éltek!
Legelterjedtebb hangszer volt azelőtt a duda. Ma azonban csak néhány embernek van dudája, akik csak azért tanultak meg, mert hagyományos szokás, hogy a pogácsát, ha lehet, még ma is dudaszóval vigyék. Régebben a fonókat is dudaszóra vagy citerára tartották. Ma már a citera is ritka hangszer, míg azelőtt a cimbalommal együtt nélkülözhetetlen volt.
Ma már mindezeket a hangszereket kiszorította a huzósharmonika. Hogyne lenne ez táncolásra alkalmasabb, mikor egy ember egész zenekart képes a harmonikával pótolni, főleg, ha az többsoros, amely minden nyomásra egész akkordokat szólaltat meg. Egyik-másik fiatalember valóságos harmonikaművész, akinek a zeneileg legkényesebb városi lakosság is teljes elismeréssel adózna. Nagyon kevés a faluban az olyan férfi, aki 18-20 éves korára valamennyire is ne tudna harmonikálni. Ez különösen fonókon tűnik ki, amikor a fizetett, azaz hivatásos harmonikást sorban váltják fel a fiuk, hogy az is táncolhasson. Esténként is minden 10-15. házban látja az ember, hogy valamelyik fiú harmonikával a kezében kiül a ház előtti padra vagy a pitvar talpfájára muzsikálni. Közben a harmonika mellett szépen énekelget is. Máskor meg valamelyik nyakába akasztja a harmonikát és 3-4 énekes fiúval végig dalozgatják az utcákat.
Az a régi mondás, hogy „Sírva vigad a magyar”, Berzencze népére különösen találó. Általában szeretik a lassú, érzelgős, régi szomorú népdalokat, amilyenek pl. „Ha kimegyek a temető mély árkába… Végigmentem az órmódi temetőn”… stb. Annyira szeretik a mélabús dalokat, hogy még a csárdások tempóját is lelassítják. Így fonókon is mihelyt nem táncolnak, a csárdásokat is méltóságteljes, mérsékelt tempóban éneklik. Ez a tempó az indulónál is jóval lassúbb. Talán azért, mert ha esténként sétálgatnak, kényelmesen lépegetnek s ilyen tempóban daloznak is. Na de talán nem is a sétalépés miatt énekelnek ilyen lassú tempóban, mert ha a lépés adná a tempót, úgy amikor esténként a munkáról hazajövet énekelgetnek, az apró, de gyors lépésű nőknek valóságos csárdás tempóban kellene énekelniük, márpedig a dalozásuk valóságban rubató tempóban folyik. Így a ropogós csárdások zenéjéből egy speciális berzenczei zenét csinálnak, ami még a táncukon is meglátszik. Talán inkább a fárasztó, lassú, nehéz munka hat ki zenéjükre.
Különösen szeretik a temetőről, szerelemről szóló dalokat, főkép, ha az a csipkebokorral, szénával, szalmával, de általában a mezőgazdasággal van kapcsolatban. Érdekes, hogy ez az örökké állattenyésztő, csikós nép újabban egyre kevesebb állattal kapcsolatos nótát daloz. Mégis az ilyen dalai közül legtöbbet szerepel az állatok között a galamb, fecske és a ló. Ismernek sok szép régi bordalt is, de ezek nem oly kedveltek, mint a szerelmi dalok, amelyekben különösen sokat panaszkodnak az édesanyjukhoz.
A csendesebb borközbeni mulatozásokon, főleg az idősebbektől igen sok szép betyárnótát is lehet hallani, amilyenek pl. „Hallottad-e hírét Zalaegerszegnek, Annak az átkozott fekete börtönnek… Ej, haj, Subri pajtás!”… stb. Az egészen öreg emberek nem is igen tudnak mást, mint ezeket a régi betyárdalokat, mint amelyek Séta-ról, Hajnalról, Patkóról, Subriról szólnak (megj.: Séta Pista, Sobri Jóska).
A magyar népdalok mellett néha horvát népdalokat is lehet hallani, de ez már ritkaság. Az 1880–90-es években a magyarosítással kapcsolatban az iskolákban is az újabb magyar nótákat kezdték tanítani s a horvát dalokkal együtt a régi magyar betyárdalokat is megritkították. A régi iskolák mellett a katonák is sok új dalt hoztak és hoznak be még ma is. Ezeknek ellenére még mindig százával lehetne összegyűjteni a régi betyár-, gulyás- és csikósdalokat. Talán nem tévedés azt hinni, hogy itt sokkal jobban megmaradtak a régi szép magyar népdalok, mint más vidékeken, mert itt tulajdonképen még mindig a régebbi népdalok korszakát éljük, mivel az 50 évvel ezelőtt kiszorított horvát dalok helyett megtanult szép magyar dalok sokkal mélyebben vésődtek az emlékezetbe, mint máshol, ahol az emberek változást, újat kívánó vágyát az újabb dalirányzat elégítette ki. Az itteni kíváncsiságot még maga az kielégítette, hogy a horvát dalok helyett a régi magyar dalokat kapták mint újakat. Másrésztől pedig ebbe, a várostól távol eső, már a háború előtt is határszéli faluban az újdonság, divat csak alaposan megkésve érkezik meg.
Talán a régi népdalok hatása kereshető a legújabb dalok éneklésének módjában is, amikor a berzenczei nép nem nagyon fárasztja magát a nagyobb hangterjedelmű dalokkal, hanem egyszerűen egy oktávval felszalad, vagy leszáll, mégpedig oly merészen, hogy a kétszótagú szónak is „ hacsak egy hangtávolságnyira állanak is egymástól „ a második szótagját már egy oktávval felviszi. Ilyesmit találunk igen sok régi dalnál. (Pl. „Ha felkapom azt a tükörfényes baltámat”. Itt is a „-mat” szótag egy oktávval felmegy.)
A berzenczei pógár általában igen szeret énekelni. Énekel, ha állatot őriz, ha kocsin vagy vonaton megy valahová, ha otthon vagy a mezőn dolgozik, ha fonóban vagy a lakodalomban táncol, ha munkából jön haza. Énekel, ha iszik, de akkor is sokat énekel, ha józan. Miséken és litániákon, a legkisebbtől a legnagyobbig, mindenki énekel.
Az újabb dalokat nagyon válogatva fogadják csak el s ezeket is a legrövidebb idő alatt viszonyaiknak és szájízüknek megfelelően átalakítják. A városi modern kuplék és táncdalok közül egyet sem tanulnak meg, de nem is ismerik az azokban szereplő fogalmakat sem (rúzs, zsigoló, szaxofon, vurstli, lokál, liget mind ismeretlen fogalom előttük).
Az újabb népdalszerű dalokat azonban már szívesebben fogadják. Ezeket leginkább a katonaságból és hónapszámok alkalmával más vidékről hozzák, vagy valamelyik városban dolgozó ismerősüktől tanulják.
Amilyen méltóságteljes a zenéjük, éppen olyan a táncuk is. Legtöbbször táncolják a csárdásokat. Tánc közben folyton énekelnek is, miáltal a tánc ritmusát, tempóját is egy kissé visszatartják. A szép rezgő gyorscsárdást nem igen táncolják. Gyorscsárdást táncolnak ugyan, de az egyáltalában nem gyors, mert pont felére ritkítják a lépéseket. A 2/4-es ütem helyett 2/2-eset táncolnak, vagyis minden második ütemre lépnek egyet. Ezáltal a gyorscsárdást éppen feleannyira lassan járják, mint ahogyan kellene. A zenéje azonban marad a rendes.
Nemcsak a lassúsággal módosítanak a gyorscsárdáson, hanem a formájából is kivetkőztetik azt, amennyiben minden lépésük nem más, mint merevebb totyogás balra. Vagyis, ha megkezdik a táncot, szembeállva, a 2/4-es taktus első nagyedére a bal lábbal oldalt lépnek. A taktus második negyedére nem lépnek, csak kicsit a térdüket lazítják meg. A jobb lábat csak a második taktus első negyedére zárják.
Amennyivel lassúbb azonban maga a tánc, annyival gyorsabban pörögnek. A leányokat úgy megforgatják, hogy a sok szoknya majd elsöpri a szomszéd táncospárt. Forgás közben a lányok csak az egyik kezükkel kapaszkodnak a legény vállába, mert a másik kezükkel a centrifugális erő következtében felrepülő szoknyájukat szorítják le.
A lassú palotás-csárdásokat azonban már szebben, tökéletesebben táncolják. Sőt egyik-másik egész művészi táncot mutat be párjával. Ezek tánc közben szétválnak és különösen a férfi olyan toborzó, bokázó figurákat csinál a lábával, hogy csak úgy reng a föld a lába alatt. Olyan gyors mozdulatokat végez a lábaival, mintha nem is emberi lábak lennének azok. Majd egy kacsintás után újból összeszalad párjával. Jó gyorsan perdülnek néhányszor, majd a legény csizmájának erős toppantására hirtelen megállnak, de csak egy pillanatra, mert a következő pillanatban egy-egy ütem alatt a leányt jobbra, majd balra lódítja s aztán az előbbivel ellenkező irányban pörgeti. Forgás közben erősen hullámzanak, mintha az egyik lábukra sánták lennének.
Legkedvesebb táncaik a csárdások és aztán a magyar kettős. Sokszor táncolják még a kreiszpolkát és a sottispolkát. Az újabb táncokkal már nem oly zárkózottak, mint a táncdalokkal szemben. Táncolják néha a keringőt is, de ezt sem szépen. Szabályos keringő-forgás helyett inkább a polka szögletes fordulóját járják. A legújabb táncok közül csak a vanszteppet tanulták meg.
Tánc után körséta nincs, hanem a fiúk az egyik, a lányok a másik oldalra állanak. Táncmulatságok alkalmával a lányok csak a bekerített tánctér kerítése mögül nézik a bentlévőket. Maguktól be nem mennének semmi pénzért sem. Rendszerint valamelyik udvarló fizeti a beléptidíjat a lány helyett is. Ez azonban nem megy mindig ilyen könnyen. A fiú, hogy a lányt könnyebben rábírja, a többi lánytól kissé félre hívja. Itt kezdi aztán biztatni, hívni a leányt, aki, ha még úgy bizsereg is a talpa, órahosszat kéreti magát, míg végre is a sok kapacitálásnak engedve, bemegy a táncolók közé.
Szeszesitalt a lányok már csak halálos szomjúság esetén isznak, de akkor is csak úgy, ha a barátnéja (megj.: így!) is iszik belőle. Ilyenkor az udvarló vagy külön pohárban hoz maga (soha sem a pincér) sört, vagy bort, vagy a saját poharából kínálja őket. A lány aztán, ha ivott, ráerőlteti a barátnéját is, aki megígérte, hogy szintén iszik. A nők ilyenkor is alig isznak, jóformán csak a szájuk szélét érintik a pohárhoz.
Egyedül soha, egy leány sem megy haza. Mindig 2-3, egy úton haladó leány kiséri egymást haza vagy hozzátartozó, illetve a szomszédasszony gardírozza őket.
Berzencze lakosságának nyelve: magyar. Mellette a horvátot is beszélik ugyan, de ezt már csak szórványosan. Főleg az idősebbek beszélnek horvátul, de ezek is csak maguk között. A fiatalok azonban már maguk között is csak magyarul beszélnek, ámbár ők is megértik a horvátot.
A horvát nyelvnek használata a magyar beszéden is észrevehető annyiban, hogy sok horvát szót használnak elmagyarosítva. Ilyenek pl. a jugszél (déli szél), sibár (virgács) stb. Az ilyen horvát szavak keveréke aztán némi eltérést mutat a szomszéd falvak beszédétől. Amiatt azonban az eltérés oly csekély, hogy figyelemmel is csak alig lehet észrevenni. Egyébként is aránylag kevés ilyet itt külön használt horvát szó van. Máskülönben pedig, hisz a magyar nyelvben is rengeteg sok szláv szó található. (Pl. szoba, kovács, patkó sőt még maga a Pest is a szláv pes–ofen–kályha szóból származik.)45
A falu magyar nyelve általában a somogyi dialektushoz tartozik, azonban ezen belül is némi eltérést mutat, amennyiben egyes tekintetben jobb, tisztább, viszont más tekintetben horvátosabb. Általában, mint Dunántúlon, úgy itt is szeretnek betűket elnyelni. Ilyenek: ászló, sziva, brázda. Az igekötők mássalhangzóját különösen elhagyják. Pl. e-rágni, főnézni. Máskor ismét el is hagyják, át is alakítják. Pl. óma, szóma. Nagyon sok szóban egyes hangokat alakítanak csupán át, rendesen az utána következő, vagy az előtte álló hanggá hasonítják át. Ilyen: pallás, palló. Néha azonban meg is toldják a szavakat: pl. buborka. Itt nem mondják ki, hogy „hová mész”, hanem csak „hámész”, nem „add ide”, hanem „acce” vagy „accide”. Az „e” helyett is igen sokszor rövid „ö”-t ejtenek. Pl. könyér, löszök, önni stb.
Ha a nyelvjárás különbözik is az irodalmi nyelvtől, mégis szebben beszélnek a berzencziek a szomszédos színmagyar községek lakóinál. Itt például a főnévi igenév képzőjét is tisztán „ni”-nek, nem pedig, mint sok helyen, „nyi”-nek ejtik. Viszont épugy, mint másfelé, itt is szeretik a jelentőmód harmadik személyének „i” ragját. Pl. láti, halli, aszondi. Az „ly”-et is igen ritkán ejtik ki, ehelyett: bival, taval, ollan stb. A lágy hangokat is különös szeretettel keményítik. Pl. ötfen, hatfan stb.
Ezek a kiejtési hibák azonban legnagyobb részben nemcsak Berzenczén, hanem egész Somogyban, sőt Dunántúlon is hallhatók. Mint kizárólag berzenczei dialektust, csupán egynéhány eltérés különbözteti csak meg az általános somogyi dialektustól. Ilyen pl. a francia nazális-szerű „n” a „nen kő” (nem kell) mondatban. Ezt is főleg gyerekek ejtik csak így. Ilyen horvátos még a „szép szaga van” vagy „szépen szagol ez a virág”. Ezeken kívül eltérést mutat a szintén horvátos mondatszerkesztés. Pl. „Kinek ez a kése?” (Kié ez a kés?) „Mikor neköd kő emönni?” (Mikor kell neked elmenned?) Ilyenformán azonban már csak egynéhány öreg ember beszél, a fiatalság azonban már tökéletes magyarsággal. Ugyancsak az idősebbek beszédében sokszor kiüt a horvátos accentus is, de a fiatalság szintén tökéletes magyarsággal hangsúlyoz.
Annak oka, hogy a berzenczeiek ezek ellenére is aránylag tisztábban, szebben beszélnek a szomszéd községek lakóinál, abban keresendő, hogy itt a lakosság nincsen teljesen a saját faluja falai közé bebástyázva. Mint mezőgazdasági munkás és állatkereskedő nép sokat utazik, sokat hall más vidékek nyelvéből, másrészt más vidékek lakói az ott kisebbségben lévő berzenczei munkásokat nyelvükért szekálják. Ezért is igyekeznek ezek az irodalmi nyelvet megközelíteni. Ugyancsak nagy hatást gyakorolnak a nyelv tisztaságára a zárda, a nagy számú intelligencia, valamint a sok kereskedő és iparos család. Ilyenkor az ember akaratlanul is észreveszi, hogy a pógárság két nyelvet beszél: egyet maguk között, egyet pedig az intelligenciával szemben. Ha egy irodalmi műveltségű ember egy paraszt legényt vagy leányt meghallgat úgy, hogy az illető nem veszi észre és utána meghallgatja négyszem között, szinte hihetetlennek tartja, hogy ugyanaz a személy áll vele szemben. Persze az idősebbek ilyenkor is megőrzik eredetiségüket, legfeljebb zavarba jönnek és még sokkal rosszabbul beszélnek, mint egymás között. Ilyenkor aztán zavarukban a máskor helyesen kiejtett szót is elrontják. Pl. „birval” (bírva), „mondval” (mondva), „márt most” (mármost), „az árdában”, „Nézz be a szobában” stb. Persze ez nem általános. Csak az beszél így, aki igen szépen akar beszélni és könnyen zavarba esik.
Egyébként nagyon sok feltűnően jól beszélő embert lehet hallani, akikről, ha nem jellegzetes viseletében látnánk, el sem hinnők, hogy tanulatlan falusi pógár. Ez természetes, megint nem általános, ehhez külön tehetség, külön érzék kell.
A lakosság viselete meglehetősen eltér más vidékek viseletétől, de ugyancsak eltér az itteni régebbi viselettől is. A férfiak öltözködésében ugyan sokszor látjuk még a régi divatot, de a nők ruházata semmit sem hasonlít már a 40-50 év előtti viselethez. Sőt a női ruházkodáson még ma is folytonos változás látható, mert ők mindenütt sokkal jobban hódolnak a divatnak mint a férfiak. Ha csak a legújabb kort tekintjük is, úgy a viseletet két korszakra oszthatjuk.
A régebbi korszakban, úgy a női, mint a férfi ruhák házivászonból készültek. A kisgyerekek iskolaköteles korukig hosszúujjas, bokáig érő ingszerű köpenyt viseltek, amikor azonban beiratkoztak az iskolába, akkor úgy a fiúk, mint a lányok a felnőttek viseletére tértek át. A fiúgyermekek ekkor bokáig érő, ráncos bőgatyát és csuklónál átkötött inget kaptak, amelynek rövid dereka szabadon lebegett, mivel a gatyába nem kötötték be. Úgy az ing mint a gatya egyszerű, de erős házivászonból készült és eredeti fehér színében maradott meg. Később, hogy a piszok annyira ne lássák meg rajta, kékre festették. A gatyát elül, deréktól lefelé, félkötény takarta, amely szintén házi szövésű volt. A hidegebb idő beálltával lábukra bocskort, ingükre fekete brunnermellényt, majd rövid kiskabátot húztak. A bocskort azonban csak a nagy hideg beálltával húzták fel.
Később a fiú, de már csak esküvőjére, csizmát és szűrt is kapott. A szűr mellett bundát is viseltek. A csizmát azonban szintén csak nagy hidegben és parádéra húzták fel. A férfiak viselete is a vászoning és gatya köténnyel és meztelen lábbal. A legtöbben még a téli enyhébb napokon is mezítláb jártak. Hajukat éppenúgy, mint ma is, frizurára nyíratták és borotválkoztak, természetesen borbély nélkül. Hajukat még ma is legtöbb esetben egy-egy ügyesebb pógár nyírta le nyírőollóval. Frizurájukat oldalt választják és a választástól a fej szélesebb részén a hajat magasan felhúzzák, majd a végét a másik szem felett kacskaringósan a homlokra fésülik. A fejét régebben pörge magyar kalap, vagy inkább télen magas, csúcsos „asztragán-sapka” födte.
A lányok ugyancsak iskolás koruktól, kezdtek a felnőttek viseletére áttérni. Hajukat középen választották, majd mindkét fülön felcsavarták és a kisebb lányok egészen fent, a kupán, pántlikával megkötötték. A kötés után három ágra választották. A hajfonatba vegyesen több, világos (piros, fehér, rózsaszínű, égszínkék stb.) pántlikát fontak és a fonat végére – amely sokszor haj nélkül is csupán szalagból a derékig ért – rózsákkal teleszőtt atlasz szalagból csokrot kötöttek. A nyakukon többször színes gyöngyöt, a kisebbek azonban inkább fekete bársony-szalagot kötöttek.
Felsőtestüket fehér házivászonból készült bokros ing fedte, amelynek elejét és az ujjait fehér pamuttal kivarrták. Az ujjakat könyök felett széles szalaggal megkötötték úgy, hogy a kendő közepét hátul a tarkóra tették, majd a kendőt az egyik-egyik vállon előre húzták. A mellen keresztbe vetve a végeit hátul a derékon megkötötték. Böjti időben és gyász alkalmával a fehér kasmírkendőt festőkék kendővel helyettesítették. Szoknyájuk pirosbécsi, festőkék, tuffos és zöldkarikás anyagból készült. A fehér vászon ruhához fehér, sima félkötényt, a színes ruhákhoz pedig festőkéket viseltek.
Lábukat ugyancsak télen födte bocskor. Későbbi időben a lányok fenn a száron piros szegélyű, fekete csizmát is viseltek, de csak hóban vették fel. Csizmájukat a templom előtt lehúzták és kézbe fogva, mezítláb mentek be a templomba.
Az idősebb lányok viselete kevés eltéréssel ugyanaz volt. Ez a ruházat azonban még nem nagyon különböztette meg őket a szomszéd községek lakóitól. Ma már azonban, különösen a nők ruházata, jellegzetesebb.
A régi divat az 1880–90-es években kezdett megváltozni. A férfiak akkor kezdték viselni a pantallót. A pörge kisszélű magyar kalapot a nagyobb szélű, lapos kalap váltotta fel. Ingük is ma már legnagyobbrészt sifonból készül és különböző mintázott színűek. Legújabban már nyakkendőt is kezdenek hozzája kötni. A hosszú pantalló mellett már bricsesznadrágot is hordanak csizmához.
A fiatal legények ünnepnapokon, ha van is télikabátjuk, és köpenyük, mégis legnagyobb részben még ma is kiskabátban mennek a templomba, ill. templom elé, még 15-20 fokos hidegben is. A köpenyt és télikabátot sok legény csak hétköznap hordja. Virtusból inkább csak kabát nélkül mennek a templomba. Viszont soknak, mivel ünneplős nagykabátja nincs, inkább semmit sem vesz fel, minthogy misére a piszkos hétköznapit vegye fel.
A hosszú nadrághoz általában fűzőscipőt vagy bakancsot, de akad olyan is, aki már félcipőt húz. A bricsesznadrághoz azonban csizmát húznak.
Ezek mellett az újabb divatú ruhák mellett, különösen az idősebb férfiak közül, igen sokan hordanak még vászongatyát és inget, asztragán sapkát, sőt néha még szűrt is lehet látni.
A nők viselete azonban sokkal gyökeresebben változott át. Ők házi vászonból már csak legfeljebb alsóruhát és kötényt készítenek. A hajviselet nagyjában maradt a régi s csupán annyiban változott, hogy ma már oldalt választják és pántlikát nem fonnak bele, hanem csupán a fonat végére kötnek selyemszalagból csokrot. Fehér blúzhoz rózsaszínű, piros, vagy égszínkék szalagot, fekete és kék ruhákhoz fekete és sötétkék gyász szalagot kötnek csokorba régen divatban volt rózsás atlasz szalag helyett. Nemzeti ünnepeken a legkisebbektől a legnagyobbakig nemzetszínű szalagot kötnek a hajukba.
A lányok újabban már hullámcsatot is tesznek a hajukba. Fejkendőt, sapkát, kalapot ma sem viselnek. Az asszonyok hajviseletéről, a papírdoboz alá tekert és kendővel átkötött, csúcsos kontyról a lakodalom c. fejezetben már szóltunk. Az idősebb nők csak a hajukból csinálnak kontyot, a papírdoboz nélkül.
A régi gyöngyök helyett ma legtöbben semmit sem hordanak nyakukon. Egynéhányan azonban újdivatu gyöngyöt, még többen azonban finom dublinláncot.
A bluzt „röpikének” nevezik, mert a deréknél nem kötik be a szoknyába, hanem szabadon leng. A röpike különböző anyagból készülhet, mégpedig úgy, hogy a szoknya is ugyanabból a kelméből, vagy pedig a röpike is, meg a szoknya is más anyagból. Csak röpikét készítenek fehér grenadinból, opálbatisztból, színes selymekből, de tiszta fehér alapú selyemből is, amelybe színes minták vannak beleszőve. Ezekből azonban szoknya sohasem készül, hanem mindig más anyagból. Teljes ruhát csak szövetekből csinálnak. A leggyakrabbi szövet színe sötétkék, rózsaszín, égszínkék, zöld, kávébarna és fekete. Eme szövetszoknyához a saját anyagán kívül selyem, grenadin és opálbatiszt röpikéket is hordanak.
A röpike eleje két részből áll: a felső rész a mellig testhez álló, az alsó rész bővebb és derékban szabadon leng. A két rész összevarrásánál a mellen keresztül, egyik hónaljtól a másikig és középtől fel a nyakig, valamint lent, körül a derékon és mandzsettákon, a szövetruháknál több színes selyemzsinór, a többi anyagú ruháknál pedig fehér csipke (géphímzés). A csipkét ugyancsak zsinór fogja le. A hosszú, csuklóig érő ujjak szűkek, csupán a vállon búbosak.
A szoknyák féllábszárig érnek és régen egyszerűen húzottak, ma azonban mind rakottszoknyát hordanak. A szoknyát elől, különböző anyagú, de legtöbbször „glott” és lüszter félkötény takarja.
Ezek legnagyobbrészt ünneplő ruhák. Munkásruhának, különböző (piros-, kék-) színű karton és festőkék anyagokat varrnak fel.
A ruhákat, valamint a férfi és női fehérneműt, házilag az ügyesebb nők otthon készítik. Varrógép ma már majdnem minden háznál található.
A nők télen-nyáron mezítláb vagy bocskorban járnak, ünnepeken azonban a csizma helyett ma már általában cipőt viselnek. Éspedig eleinte magasszárú gombos és fűzős cipőt, ma már azonban fél és spanglis cipőt hordanak, bokszból és sokszor lakkból is. Lábszárukat a színes ruháknál fehér, a sötét ruháknál pedig fekete patent, egyik-másiknál selyemharisnya fedi.
Ha a nők egyébként nem tűnnek is fel igen cifráknak, csoportban annál cifrábbak és rikítóbbak. Vasárnaponként, ha a templomból kijönnek, a kb. ezer nő különböző színű ruhájáról csak úgy kiabál a rengeteg sok, éles szín.
Egyesületi életről még tágabb értelemben is csak a múlt század második felétől kezdve beszélhetünk. Mint jobbágyközség lakóinak egyáltalán módjuk sem volt egyesületet alakítani, de még a nép maga sem elég érett arra, hogy vezető nélkül egyesületet alkosson. Ez még ma is szembetűnik, mikor már itt egész csoportjával találkozunk az egyesületeknek. Az egyesületek gyűlésein minden elképzelhető kérdésről vitatkoznak, csak éppen az egyesületekre vonatkozó témákról legkevesebbet. Sajnálattal kell a berzenczei népről megállapítani, hogy náluk az egyesületi élet valósággal visszafejlődik. Az 50-60 éve gyönyörűen virágzásnak indult község lakói ma egyre jobban maradoznak le az egyesületi élet terén más községektől. Ennek okát a gazdasági válságban kell keresnünk.
Jóllehet a falu népe mindig is szegényebb volt, mint az egykéző környék népe, mégis a háború előtt, sőt még azután is egy ideig, a polgárság aránylag szép társadalmi életet élt. A fokozódó szegénység azonban sorra buktatja meg, különösen a kulturális célú egyesületeket. A tagságdíjak csekély összege is terhessé válik, különösen akkor, amikor több helyen is kell tagságdíjat fizetniük. Így pl. a háború előtt a Gazdakör olyan látogatott volt az olvasók tömegétől, hogy helyet alig lehetett kapni s ma már a valóságban híre sincs. Pedig úton-útfélen tapasztalhatni, hogy milyen mohón falják a téli időben az olvasni valókat. Ebbeli vágyukat aztán, ahogy tudják, úgy elégítik ki. Legtöbbször egyik-másik iparos fiútól kapott destruáló irodalomból. Pedig de nagy kár ezt a fogékony, tiszta lelket a válogatott könyvek helyett ilyen ponyvairodalomnak átengedni! Van ugyan a levente-könyvtárban néhány jó irányú könyv, de ezek sem az ő nyelvükön vannak írva. A száraz tudományos nyelven még a közkedvelt történelmet sem olvassák szívesen.
Itt az ország határszélén mennyire szükség lenne kulturális egyesületekre és sajnos a pógárság ma már ilyesmit nem ismer. Van ugyan egy olvasókör a faluban, de ennek alapszabályai szerint tagjai csak iparosok lehetnek. Mivel azonban ez is megingott az utóbbi időben, néhány intelligensebb pógárt is tagjai közé vettek, hogy legalább egy napilapra (az Új Magyarságra) előfizethessenek.
A község legrégibb egyesülete az Ipartársulat. A berzenczei iparosság valamikor a csurgói céhhez tartozott, mígnem 1842-ben nagy számára hivatkozva kérte kiválását, amit meg is kapott. Így már ugyanazon évben önálló céhet alapított 42 taggal. 1854-ben a mesterek száma már 94. Egy 1855-ből fennmaradt levélgyűjteményből megállapítható, hogy a következő fiókok tartoznak hozzá: Bélavár, Iharosberény, Berény, Gyékényes, Tarany, Zákány, Udvarhely.46
1874-ben ez a vegyescéh megszűnt s tagjai ipartársulatot alapítottak, melynek célja, templomban, temetésen stb. az iparosságot kollektíve képviselni. Mint temetkezési vállalat, tagjainak és ezek hozzátartozóinak ingyenes, másoknak pedig fizetéses gyászkocsi használatot nyújt.
A berzenczei iparosság 1892-ben egy másik egyesületet is alapított, amely „Berzenczei Iparos Önképzőkör” címen ma is fennáll. A körnek az egyik vendéglőben van külön helyisége, mint olvasóterem. A kör vagyona: egy színpad, több kulissza- és háttérvászonnal, néhány falikép és egy könyvszekrény cca. 500 db gyakran olvasott könyvvel. Állandóan előfizet a „Tolnai Világlapja”-ra és az „Új Magyarság”-ra. Tagjainak száma 50-60 között mozog, akik között több hivatalnok és néhány intelligensebb pógár is található. A fiatal tagok évenként műkedvelő előadást rendeznek, melynek tiszta bevételét a kör céljaira fordítják.
A fiatal parasztfiúkból Hollóssy Jenő tanító 1928-ban férfi énekkart alapított. Az énekkar 36-40 taggal ma is igen szépen működik s a legnehezebb bordalokat is kiváló sikerrel adja elő. A kar kezdetben mint Levente Dalárda, ma azonban mint Berzenczei Polgári Dalárda szerepel.
Mint sportegyesület megemlítendő a Berzenczei Sportegyesület, amely nagyrészt parasztfiúkból áll, akik úgy az atlétikában, mint a futballban, falusi viszonylatban nagyon szép eredményeket érnek el.
A Levente Egyesület a járási versenyeken állandóan második helyen, de a megyei versenyeken is a legjobbak között szerepel. Lovascsapata pedig a legelső a megyében. Tagjainak száma 320 körül mozog. Ezek közül 36 lovas.
Női egyesület ezideig nem volt. Most van azonban alakulóban egy katholikus leányegylet, amelynek székhelye a zárda.
A községnek van önkéntes tűzoltó egyesülete, amelyet 1892-ben alapítottak. A jelenlegi tagok száma 26. Felszerelésük az emeletes szertáron kívül egy kocsi és egy kézifecskendő és két lajt. Minden tag számára egy-egy ünneplő ruha, sapkával és egy viselő ruha csákóval.
Jóllehet a kulturális és sportegyesületek is fenntartják magukat, sőt egyik-másik állandó fejlődésben van, mégis azok az egyesületek virágoznak inkább, amelyek valami anyagi cél elérésére alakultak. Ilyen elsősorban a Hitelszövetkezet. Alapítása 1892-re nyúlik vissza, amikor mindjárt szép fejlődésnek indult, azonban a világháború ezt is tönkretette. De a szapora nép csüggedést nem ismerő élni akarása s néhány kiváló vezető férfiú 1924-ben újból talpra állította. A jelenlegi tagok száma 240. A 40 pengős üzletrészek mellett az alaptőke 9600 pengő. A betétállomány sajnos csak 2300 pengő, ezzel szemben a kihelyezett összeg 64 000 pengő. Ez azonban nagyon is érthető ott, ahol mint Berzenczén, a földművesség a legintenzívebb gazdálkodásra kezd áttérni úgy az állattenyésztés, mint a mezőgazdaság terén. (A 64 000 P csak szövetkezeti kihitelezés. A magánbankok kölcsöne ezt sokszorosan meghaladja.
Egy másik szövetkezete, amely szintén 1892-ben alakult: a Hangya Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet. Ennek a szövetkezetnek 1930. óta egy fióküzlete is működik itt helyben. Mindkettő elég szép forgalmat is ér el. Az össz-tagok száma 244, az alaptőke 7 800 P jelenleg.
Az anyaüzletnek külön, önálló és igen forgalmas korcsmája is van, míg a másik csak zárt palackban kimérésre kért jogosítványt.
Talán az egyesületek között említhető még meg a Közbirtokosság, amelynek 1192 kat. h. gazdaságilag művelhető területéből 929 kat. h. erdő, 249 kat. h. legelő, 12 kat. h. rét és 2 kat. h. szántója van. A Közbirtokosság vagyonát képezi még a modern bikaistálló melléképületeivel és terjedelmes gyümölcsösével. Jelenleg 10 db szimentáli bikát tart. (Pár évvel ezelőtt még szilaj bikát is.) 1934-óta 5 db mangalica-apaállata is van.
Berzencze lakossága túlnyomóan földművelő, éspedig törpebirtokos. A legtöbb családnak 2-5 kh. földje van. Szükségleteinek legnagyobb részét nem mint gazda, hanem mint mezőgazdasági munkás, mégpedig mint napszámos keresi meg. Gazdának nevezi azért magát (mert önálló, független) az is, akinek talán talpalatnyi földtulajdona sincs. Az ilyen rendesen feles bérletet vállal. Azután, úgy ez a kisbérlő, mint a tulajdonos-törpebirtokos, a kezelése alatt álló föld megmunkálása mellett napszámba jár.
Kényelmét, egészségét, boldogságát, mindenét feláldozza legnagyobb boldogságáért, hogy neki saját magának csak talpalatnyi földje és házacskájában bármily nyomorúságos, de mégis saját otthona lehessen. A többit majd gyermekeivel szerzi hozzá vagy esetleg örököl. Nagyon alkalmazható erre a népre is, amit Vadnay Andor a dunántúli törpebirtokosra mond: „Az emberfölötti ragaszkodás vagyona megtartásához emberfölötti, heroikus erőt ád néki a nélkülözés, a nyomor elviseléséhez. Takarékoskodik, koplal, mindent megtagad magától és családjától, egész rogyásig: az életerő csökkenéséig.”47
A község határához (az uradalmival) összesen 9445 kat. h. 406 égyszögöl terület tartozik. Ebből legutolsó adókimutatás szerint földadó alá esik 4373 kat. h. 868 négyszögöl szántó, 1870 kat. h. rét, 1700 erdő, 972 kat. h. legelő stb. Földadó alá nem eső utak, árkok stb. 465 kat. h.
Mezőgazdaságilag megművelhetetlen terület nincs. A falu déli szélétől a jugoszláv határig terjedő bereknek nagy része átjárhatatlan mocsártenger volt. Azonban a cca. 30 km hosszú Dombó-csatorna a felesleges vizet levezette és azóta e terület is, főként mint rét, hasznosítható. A rétség, vagyis a hajdani Dráva-meder, egyes helyeken annyira kavicsos, hogy szárazabb esztendőkön alig terem rajta széna. Különben pedig ugyanez, a rétnek és kukoricának nem megfelelő terület, mint kavicsbánya, még sokkal jövedelmezőbb, mint a mezőgazdaságilag hasznosítható terület. A jelenleg működésben lévő legnagyobb kavicsbánya közvetlen az országhatár mentén, a Tóth-szálláson van. Még a kb. 10 km-nyire fekvő Csurgó építkezéseihez is innen hordják parasztszekéren a kavicsot. A bánya tulajdonosán kívül az építkezőknek is hasznot nyújt, mert innen olcsóbban jutnak a rostált kavicshoz, mint a vasúton 20 km-nyire fekvő Dráva-partról. Ezenkívül a berzenczeieknek fuvarozási alkalmat kínál. Ezt pedig a fuvarosok azért tehetik meg olcsóbban, mert visszafelé a megyei útra követ hoznak. Ugyanilyen fuvarozás alá esik a község belterületén több helyen található príma építési homok is. A homokból megint sok pénz jön a faluba, úgy a homokért, mint fuvardíjáért. A bányatulajdonosok a homoknak köbméterét 1 P-ért adják.
A falu népe mezőgazdálkodás terén azon a nívón áll, mint általában a Dunántúl. Attól csupán egy kis eltérés mutatkozik egyik-másik irányban. A szántókon általában a háromnyomásos gazdálkodás dívik. Nagyobb részen termelnek búzát, rozsot (egy kevés kétszerest), árpát, kukoricát, krumplit. Ezek általában a fő termények. A háború előtt a földet háromévenként ugaroltatták is, ma azonban már ez igen ritkán látható. Ehelyett takarmányfélét termelnek. Így bükkönyt legtöbbet, majd bíbor-herét és csalamádét.
A búzák között sok nemesebb fajta kalászost, de több kopaszbúzát termelnek. A régi fajta búzát ma még csak a legmakacsabb konzervatív gazda sem igen termeli. A csávázást, triőrözést, gyomlálást kivétel nélkül mindig elvégzik. A nemes búzafajták legnagyobb részben az uradalmakból munkabér, ill. rész gyanánt kerülnek a faluba. Ezenkívül 1932-ben sok nemes mag került be a kormány-akció révén is.
A cséplést a háború óta cséplőgéppel végzik; hadaróval csupán annyi rozsot csépelnek még, amennyinek a szalmája a háztetőre és egyéb célra a zsupp miatt kell. Ilyenkor a család idősebb férfi-tagjai, de néha nőtagjai is 3-4-es csoportokban lépésről-lépésre körbejárva, taktusra verik könnyebbség kedvéért és azért, hogy egymás cséphadaróját meg ne üssék.
A zsupp szükségleten kívül kézi cséplés folyik a lakosság 30%-ánál élelemhiány miatt. Áprilisban, májusban a legtöbbnek a gabonája már elfogyott, mert vagy egyéb nélkülözhetetlen szükségletek kielégítése céljából eladta, vagy pedig a megmaradottat, mint kenyeret már elfogyasztotta. Ezekben a hónapokban a legtöbb család, vagy lisztet vesz kilogrammonként vagy kölcsönkér valahonnan gabonát, amit felőrletve krumplival, vagy kukoricaliszttel keverve fogyaszt. A rozs learatása után aztán 2-3 keresztre valót szétteregetve napon szárit, majd hadaróval kicsépel. A kivert szemet pedig az udvar közepére kiterített ponyván megszárítja és mihelyt kicsit is kiszárad, lisztté őrölteti, hogy a sok apró gyermeknek legyen mit a szájukba tömni, mert eddig a tavaszi hónapokban – sajnos igen sok háznál – kenyér sem jutott jóllakásig. Bizony itt is jó lenne Gárdonyi falujának „takarékpénztára”, ahol a gazdák által összeadott gabonából az ínségesek kölcsönt kapnak.48
A többi gabonát aztán géppel csépeltetik, mégpedig úgy, hogy többen kölcsönös szekérerővel valamelyik szomszéd vagy saját udvarára hordják, ahol asztagban marad mindaddig, amíg a gép oda nem kerül. Ha ilyenkor szalmát, töreket távolabbi kertekbe kell hordani, a gazda maga is ad néhány munkást a géptulajdonos munkásai mellé, hogy e melléktermékeket is állandó helyükre hordják. Csépléskor a masinisztának, valamint az etetőknek és kisegítőknek reggelit, ebédet, vacsorát adnak, aszerint, hogy milyen napszakban cséplik gabonáját. A többi, nem saját munkásnak pedig bort, esetleg gyümölcsöt adnak.
A gabonaneműek, a jobb-rosszabb földeket összevetve, évi közepes átlagban, rozsból és árpából magyar holdonként (1200 négyszögölenként) 4-6 q, búzából 6-8 q-át termelnek.
A legtöbb gazda még a kereszteket el sem hordta földjéről, azt máris felszántja és legnagyobb részben be is veti répafélével vagy hajdinával, kölessel, ami még ugyanazon évben be is érik. Ezek a második vetések csak a legsilányabb földeken maradnak el. Árpát, bükkönyt, zabot már sokkal kevesebb mennyiségben termelnek, mint búzát, rozsot.
Úgyszintén lóherét, répát, csalamádét is kevesebbet. Ellenben annál több kukoricát, és krumplit.
A kukoricát még fontosabb terménynek tartja a nép, mint a búzát, mert az nemcsak a baromfiaknak és emlősállatainak, hanem magának is fő táplálékát képezi („szegény ember kenyere”). A kukoricát még puha állapotban sülve, főve annyira fő tápláléknak tartják, hogy egyes szegényebb családnak ez képezi az ebédjét, vagy vacsoráját. Ilyen puha kukoricát metélnek a csicsergő kis baromfiaknak is.
Igen sok család a búzának, a vetőmag kivételével, minden szemét eladja, hogy kis rongyos gyermekeinek a csikorgó télre egy kis vékony vásári „zelt-ruhát” és egy pár zsíros, vagy hasított-bőr fejelést vehessen. Még rántásnak és kalácsnak valót is csupán annyit hagynak, hogy a rozslisztet vele kissé feljavítsák. Azonban a rántást is igen sok helyen kukoricalisztből készítik. A szegényebb családok egész évi kenyere így tisztán kukoricalisztből, esetleg vegyesen kukorica és rozslisztből készül. A lisztet az asszonyok kenyértésztává gyúrva, otthon saját maguk sütik is meg. A kukoricaliszt leforrázásától lesz szerintük a kenyérnek az a sajátságos jó, édes íze. A kukoricakenyeret a háború után kevesebben, de ma a nyomor miatt ismét nagyon sokan fogyasztják.
Még az itteni értelemben módosabb családoknak is talán a legtöbb eledele kukoricalisztből készül. Ilyen eledelek a kukorica-pogácsa, prósza (lepény), gánica (puliszka) tejjel, hagymás zsírral, mákkal stb.
Majdnem kizárólag kukoricával etetik a baromfiakat és abrakolják a lovakat, hizlalják az egy évre szóló zsírt szolgáltató hízót és tömik az eladásra szánt récét (kacsát), libát stb.
Különös előszeretettel vetik a kukoricát mellékterményeiért is. Itt, a kukoricásban terem a következő fontosságú tápláléka, a bab. Különböző fajta fehér- és tarkababokat vetnek, amit dunántúli szokás szerint borsónak neveznek. A fehérbabot leginkább eladásra, míg a tarkát inkább saját fogyasztásra termelik. Különösen szeretik – bár erős kuszását a kukorica megsínyli – a „bikaborsót”, amelynek szeme akkora, mint az ember fél kisujja.
Ugyancsak a kukoricaföld termi meg a tököt, amelynek húsát állataival eteti, sokszor még karácsonyig is. Mindegyiknek magját nagy gonddal kiszedik, mert ebből készül a szegény ember zsírja: a tökmagolaj. A megszárított tökmagot lábbal emelgetett hatalmas fakalapáccsal fatuskóba vájt mozsárban megtörik és az olaját kifőzik. Főként böjti időben ezzel főznek.
A kukoricaföld adja a szegény népnek a legtöbb munkaalkalmat is. Nyáron, amikor a kevéske szénát, mint a szemevilágát őriznie kell, az igavonó állatnak, főleg a teheneknek a füvet, sarlóval is szedi a családnak legjobban ráérő tagja. Ezt aztán a nők nagy lepedőbe kötve fejen, a férfiak pedig háton szállítják haza. A nagy szegénység a legtöbb család asszonyait rákényszeríti, hogy a 30-40 kg-os fűcsomót, ha valaki felsegíti, 2-3 km távolságból hazacipelje, hogy a „riska” a sok apró kis gyermeknek egy kevéske kenyérhez valót adjon. Ha pedig az igavonó állatot máshol nélkülözhetik, úgy estefelé szekéren mennek az egy-két napra való fűért és kivágott meddő kukoricaszárért. Újabban igen sok gazda a beérés közeledtével a kukoricafej fölött a szárat is levágja takarmánynak, mert szerintük a cső is jobban beérik. Egyébként a kukoricaszár felaprítva vagy egészben téli takarmányul és trágyául is szolgál. Sok helyen pedig egy részét, a szőlővenyigével együtt, főleg a dűlőutakon kocsiút töltésre is használják.
Jelenleg legtöbbet termelt kukoricafajok a lófogú és a nyolcsoros. Egy-két gazda azonban a 90 napos kukoricát kezdi inkább termelni.
A kukorica mellett nélkülözhetetlen fontosságú a krumpli, ami szintén embernek, állatnak fő táplálékai közé tartozik. A konyha számára és eladásra leginkább rózsa- és ellakrumplit, takarmányul pedig a legbővebben termő gazdasági burgonyákat termelik.
Krumpliszedéskor érdekes szokás, hogy a legtöbb helyen a napszámosok a máskor hideg ebéd helyett ilyenkor egy nagy fazekat visznek magukkal. Délfelé valamelyikük tüzet rak és valamennyiük részére héjában krumplit főz, vagy parázson süt. Ilyenkor ezeknek ez képezi az ebédjüket. A héjából csak úgy, legfeljebb kicsit megmosva – zsír, zöldség nélkül, csak megsózva eszik meg. Mégis mily pazar, mily fenséges eledel! Valóságos ünnepi lakoma. A zsírt és minden ízesítő fűszert bőven pótolja ilyenkor a nehéz kapa és a szikrázó kemény föld. Jobb ízűvé teszi ez az egyszerű főtt vagy sült krumplit, mint a városi ember szakácstudományának minden kotyvasztása.
Kereskedelmi növényt egy kevés gyümölcs kivételével – nem termelnek. Ezt is inkább a helyi piac számára. Vetnek ugyan egy kevés lent, kendert, de ezt is csupán házi feldolgozásra és főleg saját fogyasztásra. Csak itt-ott adnak el néhány abrosznak, lepedőnek, törölközőnek, asztalkendőnek és konyharuhának való házivásznat.
A kertgazdálkodás annak ellenére, hogy a telkek 40%-a a patakpartra nyúlik, mégis igen elmaradott. Öntözésre még a legnagyobb szárazság idején sincs idejük, de kedvük sem. A „belsőség” egy darab földjét tulajdonképpen csak csúfolják konyhakertnek, mert az inkább szérűskert. A rossz kerítéssel elválasztott konyhakertet is tyúkok és libák legelik le, vagy a disznók túrják fel. A megmaradt kerti vetemény a család saját szükségletét is csak ritkán fedezi. A legtöbben otthoni kicsiny konyhakert mellett a krumpliföldön hagynak egy kis kertet (ahol persze öntözni nem is lehet). Még inkább kertül szolgál a „kenderföld”. Ez egy, a község belterületén és a közeli dűlőkben egy-kétszáz négyszögöl nagyságú területre parcellázott, bekerítetlen kert. Nevüket valószínű onnan vették, hogy itt rendesen pár négyszögölnyi kendert és lent termelnek. Ezeken a kenderföldeken és kertekben termelnek mákot, uborkát, paradicsomot, paprikát, káposztát, zöldséget és cukorborsót. Mindeme növényből legfeljebb pár liter mákot adnak csupán el, de ezt is maguktól vonják meg. Ellenben az összes többi kerti veteményt a falu iparos-asszonyai, a helybeli uradalom és a kanizsai bulgár kertészetnél szerzik be. Mennyire panaszkodnak munkahiány miatt, pedig nem tudom, akad-e még egy olyan község, ahol öntözés céljaira több víz állana rendelkezésre mint itt. Ezzel szemben mentségükre lehetne azonban felhozni azt, hogy víz szintje jóval a kerté alatta marad. Másodszor pedig az aránylag kicsi telkek legnagyobb részét a gazdasági udvar foglalja le. Viszont ahol nagyobb kert van, ott meg a vízparton is kukoricát termelnek. Így a káposztát a kanizsai kertészek hordják ide szekérszámra. Ugyanígy a vöröshagymát, zöldséget stb. Ezek is Steinecker professzor úr ama szavait igazolják, melyek szerint a „magyar ember nem szereti az ilyen babramunkát”. De ha már nem is éppen kedvére való is a kertészkedés, legalább a saját szükségletére termelne, de azt sem.
Ezelőtt 30-40 évvel Berzenczén szőlő és gyümölcsfa csak az uradalomban, a plébános és egy-két nem földműves kertjében ékeskedett. A faluban nem igen lehetett látni mást, mint eperfát, diófát és néhány meggyfát. A háború előtt, de elvétve még ma is, a második-harmadik községből szekéren hoznak eladásra főleg nyári körtéket és cseresznyét, pedig itt is elsőrangú talaj kínálkozik mindkettő számára. Ünnepnapokon a pógárok mise után a templom előtti téren tartózkodó idegen kocsikhoz mentek és a náluk levő tiszta zsebkendőbe egy-egy liter gyümölcsöt belemérettek, mert tudták, hogy gyermekeiknek nagyobb örömöt semmivel sem szerezhettek volna, mint ezzel. Mégis milyen rettenetes megerőltetésbe és milyen hosszú időbe került, hogy ide is eljussanak, mikor minden gazdának van egy-egy alma, körte-, dió-, meggy-, szilva-, cseresznye- stb. fája. Érthetetlen, hogy majd meghalnak a gyümölcsért, de azért a gyümölcsfát semmire se tudják becsülni. Mint szegény munkásnép, mindennap mennek a szomszédos egykéző falvakba munkára. De mikor este munkáról jönnek haza, az alsoki gazdáknak bottal a kezükben kell őket várniok. Ezek nem azt a 3-4 első almát sajnálják tőlük, hanem azt akarják megakadályozni, amit már annyiszor megtettek, hogy letörték a fiatal oltásokat is, csakhogy 3-4 almát lelophassanak. Sajnos az is előfordul, hogy ha egy szép, fiatal, sudaras gyümölcsfát látnak, azt is levágják ostornyélnek.
Mindezek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy a gyümölcstermeléstől irtóznak. Nem egészen haladás elleni iszony ez, mert főképen az utóbbi 10-15 évben a ház körül és szőlőkben igen is zsúfoltak a gyümölcsfák. Egyes gazdák szerint inkább abban található a gyümölcséhség oka, hogy a 2-3 hold földtulajdon még az elsődleges kenyeret sem termi meg, hogyan is tudna akkor ebből gyümölcsöst kiszakítani. Így is megteszik, amit csak tehetnek, mert már a legszegényebb gazda is forgat fel egy darabka földet, hogy abba pár száz szőlőtőkét és néhány gyümölcsfát ültethessen. A föld kevés volta és a piactól való távolság miatt sem sztenderdizálják a gyümölcsöst, mert hisz a saját fogyasztásra is csak kóstolót termelhetnek. Ami keveset eladnak is belőle, azt sem mint felesleget, hanem a szegénység miatt teszik.
Nagyobb területet csak egy-két nem paraszt gazda gyümölcsösít be. A Festetich-uradalom pedig az utak egy részét és a szőlőt szegélyezte gyümölcsfával.
A lakosság a gyümölcsfák gondozásához csak nagyjában ért. Ezt nem a községi faiskolában tanulta, hanem az uradalmi vicellértől, aki mellett mint napszámosok dolgoznak. Van azonban a községnek egy terjedelmes, szép fekvésű faiskolája is, de ez a vincellérséghez valamit értő embernek van átadva, hogy kénye-kedve szerint tegyen vele, amit akar.
Ily tanulatlanságban és elhagyatottságban még az is szép eredmény, hogy az oltáshoz, szemzéshez értenek és hogy a telkeket, szőlőket ilyen szépen begyümölcsösítették. Igaz, hogy féregmentesítést is csak hatósági nyomásra végzik el a legtöbben. A gyümölcs-csomagoláshoz fogalmuk sincs. A szomszéd Berény községben pl. egy kereskedő több vagon szilvát vett meg oly feltétellel, hogy azt kaccsostól kézzel szedjék. Egyik-másik gazda mégis bottal verte le s a rakomány Bécsig sem ért, máris megrohadt. Erre a kereskedő a többi vagon rendelést visszamondta, a többi gazdának is óriási kárára, mert hisz nagyon jó árat ígért a kereskedő.
A szőlőtermelés terén már nagyobb szaktudással rendelkeznek, mint a gyümölcstermelés terén. Azonban ezt sem a gyümölcsért, hanem a borért termelik. Eladásra igen kevés szőlőt termelnek, s ez is főleg korai szőlő, amit főleg a csurgói piacon értékesítenek.
Bort is legnagyobb részben csak saját szükségletre termelnek. Ez is 60-80%-ban amerikai noha (megj.: Noah), elvira és deleváré (Delaware). A szőlővel beültetett terület 122 kat. h.
Amennyire jártasak a szőlőtermelésben, annyira elmaradottak a borkezelésben. Pincéje igen kevés gazdának van s a szobákban, kamrákban, a gyakori hőváltozásnak kitéve hamarosan meg is romlik. Hordóik gyakran dohosak, ami a bort is megdohosítja. De meg különben is igen korán szüretelnek. Az idén pl. már augusztus 20-a körül megkezdték a szüretet.
Mindezek ellenére bizton mondhatjuk, hogy Berzencze népe rohamos létekkel halad előre a bor- és a gyümölcsgazdálkodás terén. A háború előtt a gyermekek még vágyódva ácsorogtak órákon át az idegenből jött gyümölcsös kocsik előtt és egymás ruháját tépték le, ha az árusító egy-egy férges gyümölcsöt a földre dobott. Ma már kora tavasztól késő őszig minden vasárnap láthatjuk, amint dalolva, ugrándozva hagyják el apjukat a gyermekek hogy mielőbb a szőlő gyümölcsfáin mászkálhassanak. Hazafelé pedig csak úgy görnyed gyenge testük a sok férges gyümölcs alatt. Akinek aztán még sincs, az naponként cserél a szomszédjánál egy-egy kosár férges gyümölcsöt krumpliért.
Ezelőtt 50-60 évvel a lakosság gyér volta miatt sokkal kevesebb volt a szántó és sokkal több a legelő. Sokat emlegetik is az öregek, mint boldog időt, amikor még dolgozni nem igen kellett, mégis könnyebben éltek, mint ma. Ma már a község, ill. földbirtokosság legelője 972 kat. h. csupán.
Tarlóra sem igen hajthatják állataikat, mert azt feltörik. Így kénytelenek csak a direkt legelőre, vagy külön őrzésképpen a saját földjükön és láncon tartva a dűlőutakon legeltetni. Legfeljebb ősszel, a sarjú behordása után engedik a csordát a rétre. Az ősi hagyományokhoz híven egyes gazdák és a csőszök minden tiltakozása ellenére sem tudják a legeltetést, mint különőrzést abbahagyni.
A lakosság rétje a fejlődő istállózáshoz szintén kevés. Mindössze 1870 kat. h.; ez sem nevezhető jó minőségűnek. A szárazabb nyarakon a kavicsos földben a nap heve alatt teljesen lepörkölődik. A szénahiányon aztán kukoricaszár, zab-, árpaszalma és takarmánynövények termelésével segitenek. A legtöbb gazda ezeken kívül részes rétbérletet vállal a helybeli és környéki uradalmaknál. Az uradalmak a részes bérlőket néhány ingyennapszámra is kötelezik.
A község kifejlődése legnagyobbrészt az erdőgazdaságnak köszönhető. Mikor az uradalom a rengeteg erdők kitermelését a XIX. sz. második felében megkezdte, csakhamar akadtak élelmes vállalkozók, akik botgyárat, kéregvágó- és préselőgyárat építettek. Ezek a gyárak a lakosságnak állandó munkaalkalmat adtak. Ezenkívül az idegenből hozott gránerok, kádárok, akik amilyen jó pénzkereső, éppolyan jó étkező és borozó emberek voltak s így keresetük legnagyobbrészt a faluban hagyták. A község így pár év alatt virágzásának tetőfokára emelkedett.
Az erdők legnagyobb részének kiirtásával azonban a nép gazdagsága is visszafejlődött. A megmaradt erdők azonban még mindig adnak a férfiaknak télire elég munkaalkalmat. Óriási erdőrészletek kiirtása után is, a Festetich-uradalomnak oly hatalmas erdei vannak, amelyek 8-10 község határán is átvonulnak.
A régi erdő irtása még ma is folyik, helyükbe azonban sok esetben újat ültetnek. Az irtás, ültetés, ritkítás a fuvarozással együtt egész télre ad munkaalkalmat. Az uradalmi erdők mellett a Közbirtokosságnak is van 1700 kat. h. erdeje. A Közbirtokosság az utóbbi esztendőkben egy futóhomok területbe akácosítást is akart létesíteni, azonban sikere nem volt.
A község határában váltakozva található homok, agyag, lösz és ezeknek keveréke mezőgazdasági termelésre kiválóan alkalmas. Vannak ugyan egyes mezők, amelyeknek talaja silányabb, azonban megfelelő trágyázás és megművelés mellett, termelésre minden talpalatnyi föld hasznosítható.
A község területe általában síkság s így annak megmunkálása sem embernek, sem állatnak nem okoz nehézséget. Van azonban a községnek dombos, lejtős területe is, de ez oly kevés, hogy a szőlőtermeléshez sem elégséges, sőt a szőlők több mint 50 százaléka is sík területre esik.
A síkság mellett a talaj könnyű megművelését elősegíti az is, hogy a községnek köves, de még csak erősen kötött agyagos területe sincs. Talán éppen ez is hozzájárul ahhoz, hogy a nép igavonó állatban sem a nehéz és erős fajtákat tenyészti. Ennélfogva úgy a talaj összetétele, mint állatainak ereje megengedné azt, hogy néha mélyebb szántást is alkalmazzanak földjeiken. A mélyszántás terén bizony több kívánnivaló támadhat. E tekintetben csupán az uradalmak és néhány kisgazda képez kivételt.
Az uradalmak a talajmegművelésnél nagyon sok motorikus erőt (gőzgépet, traktort) vesznek igénybe de ezek mellett fogataik is kiveszik részüket a munkából. Igásállataiknak legnagyobb része ökör, majd ló, de a Festetich-uradalomban néhány bivalyt is használnak. Ezzel szemben a faluban tehén- és lófogatot találunk csak.
A nép a talajművelést, aratást, kaszálást a kisgazda általános vasszerszámaival végzi, csupán a cséplést, rostálást, triőrözést és néhányan a szemesgabona vetését végzik géppel.
Jóllehet a géperőt, mélyszántást kézi munkákkal igyekeznek pótolni, mégis a falunak úgy a megmunkálás, mint a trágyázás terén még sokat kell haladnia.
A trágyázás legáltalánosabb módja az istállótrágyázás. A nagy állatlétszám és az újabban egyre fokozódó istállózás mellett az istállótrágya elég is lenne, ha azt kellő szakértelemmel kezeltetnék. Az istállótrágyát egyes gazdák széltében-hosszában szórják el, mások kukorica, krumpli alá kupacokban ássák fel.
A szántóföldre szétszórt istállótrágyát rendesen csak pár hét, sőt néha pár hónap múlva szántják be. A trágyahordás általában az őszi, tavaszi hónapokra esik, amikor egyéb munkák nem foglalják le a gazdákat. Külön a trágyalevet senki sem hordja ki.
A zöldtrágya térhódítása az utóbbi időben szintén rohamosan terjed. Ellenben műtrágyával csak egy-két gazda kísérletezik. Rendszeresen csak az uradalomban használják. Az uradalmak nemcsak a műtrágya, de az istálló- és zöldtrágya kezelése és használati módja által is sokkal modernebb gazdálkodást fejtenek ki, mint a falu népe.
Berzencze nagyközség területe összesen 9445 kat. h. 406 négyszögöl, amelyből Festetich György hercegre esik kerekszámban 5526 kat. h., a községre pedig 3919 kat. h. Ha a Festetich-birtokból levonjuk a legutóbbi időben a földbirtok-politikai célokra átengedett 2254 kat. h.-at, marad a Festetich herceg kezén 3272 kat. h. A falu lakossága tulajdonát képező 3919 kat. h. mellé a háború utáni proletártelkek kiosztásával a 2254 kat. h. földnek csak egy részét kapta. Másik része, azaz a Perdócz-puszta csak 1932-ben vált le a hercegi birtokról és lett az Országos Magyar Földhitelintézet tulajdona. A Földhitelintézet a régi bérlőt továbbra is a birtokban hagyta s csupán a tulajdonjogban állt be változás.
Ezáltal a birtokviszony oda módosult, hogy jelenleg az 1000 holdon felüli gazdaság száma egy. A 100 holdon felüli gazdaságok száma kettő. A 20 kh-on aluli birtokosok kezén van a földbirtoknak 7%-a, a 10 kat. h.-on aluliak kezén 10% és az 5 kat. h.-on aluli törpebirtokosok kezén 55%.
A 100 kat. h.-on felüli birtokosok száma tehát mindössze kettő. Viszont a lakosság túlnyomó többsége 5 kat. h.-on aluli, azaz törpebirtokos. Ha most figyelembe vesszük még azt, hogy a törpebirtokosoknak átlag 4-5 gyermeket kell felnevelniük és azt is, hogy a földhiány miatt évenként százával hagyják el a falut a felnőttek, úgy csakhamar észrevesszük, hogy e földbirtokviszonyok nem a legkedvezőbben alakultak.
Egyke-rendszerről itt még szó sincs, de ha a szaporaság állandó menetét tekintjük, azonnal észrevesszük a szaporodás visszafejlődését. Ezelőtt 30-40 évvel, amikor még egy család átlagos földbirtoka 16-32 kat. h. között váltakozott, nem volt olyan ritkaság a 16 gyermek, mint most a 8-10 gyermek. Ha ezek láttára arra gondolunk, hogy vajon mennyi föld esik örökösödés alkalmával a 3 holdas kisbirtokosnak 5-6 gyermekére fejenként, érthetővé válik, hogy ezek is miért kezdenek irtózni a sok gyermektől.
A háború utáni birtokparcellázások alkalmával kaptak ugyan ezek is 1-2 hold területet, de a legtöbben ezt is talán inkább kavicsbányának, mint termelésre használhatnák. Ezenkívül nem nagy köszönet van e földekben azért sem, mert a jugoszláv határszélen feküsznek, ami állandó bajt okoz nékik nemcsak azért, mert állataik átszöknek, hanem azért is, mert kora hajnalban és alkonyat után, ott kint dolgozniok nem szabad.
Ezek ellenére az ottani átlagos napi árnál jóval magasabb összeget kellett a földekért fizetniük, ami annál súlyosabban terheli őket, mivel a gazdasági válság, az eladósodás és a mezőgazdasági termények rendkívül alacsony ára egyre elviselhetetlenebb.
Sokkal kedvezőbb a helyzet azoknál az uradalmi területeknél, amelyek a község belterületén házhelyeknek lettek kiosztva. Ezek az uradalmi területek keleten, nyugaton és délen közvetlenül a község kertjeinek a végében síkságon húzódtak el s a déli, vagyis a temetőalji nyirkos, ködös részt kivéve, igen alkalmasak voltak házak építésére. Nagyon kevés kivétellel ki is épültek ezek a helyek. Szép kis házaikat körülvevő gyümölcsöseikkel egyáltalában nem váltak a hepe-hupás régi falunak szégyenére, sőt emelték a falu szépségét. Az új telkek nemcsak azáltal voltak igen alkalmasak házak építésére, mert sík voltuk egyenes, széles utcák kiépítését tette lehetővé, hanem azért is, mert a régi faluval teljesen összeér és nem mint egyik-másik falunál, még kilométeres távolságra is félreesik.
E házhelyeknél is mint a proletár szántóföldeknél legnagyobb baj az, hogy a felépítés és beruházásra felvett kölcsönt, a fokozódó válság miatt, mindezideig lefizetni nem tudták, sőt nagyon sokan még a kamatot sem fizethették pontosan, aminek következtében tönkre mentek és a városokban kerestek sikeresebb boldogulást. Más részük pedig birtokuk védetté nyilvánítását kérelmezte.
Az 5 holdon aluli gazdaságok rohamosan aprózódnak örökösödési törvényünk következtében is. A faluban általános szokás az arányos osztás, mely alól alig van kivétel. Nagyon sok szülő a férjhez nem ment idősebb lányukra irat rá még életében egy kevés földet. Azonban ennek ellenére az örökösödéskor a megmaradt többi földből ezek is arányosan osztozkodnak.
Ennek az arányos osztásnak nemcsak az a hátránya, hogy az örökölt rész nem képes egy család megélhetését biztosítani, hanem az is, hogy egy-két holdas parcellákat nadrágszíj parcellákra tépdesi. Számtalanszor előfordul, hogy egy örökösnek negyed-negyed hold földje esik a falu déli, északi, keleti határába. Ezen aztán igyekszenek megegyezés, vagy vétel utján segíteni. Azonban ennek ellenére is legtöbb az egy- és félholdas parcella s ezek is egymástól a legtávolabbi határokban fekszenek. Ezért egy teljes tagosítás is nagyon elkelne.
Az évi átlagos 800 mm-t is meghaladó csapadék valósággal predesztinálja ezt a vidéket az állattenyésztésre. Így Berzencze lakóinak is még ezelőtt 50-60 évvel a fő foglalkozása az állattenyésztés volt. De ha jól szemügyre vesszük a dolgot, azt látjuk, hogy az adósságtörlesztését, a ruházkodást, a ház mindennapi szükségleteit, az adókat még ma is az állattenyésztés fedezi. A nagyobb kiadásokhoz szükséges pénzt a nagyobb állatok, borjú, csikó, sertés, a kisebbekhez, mint amilyenek a háztartás apró-cseprő kiadásai, a baromfiak és a tejtermékek adják.
Ha a nagy- és kisbirtok jövedelmezőségét tekintjük, lehet, hogy szemtermelés és a géperő kihasználása tekintetében azok győznek, sőt talán szebb, nemesebb fajállatok tenyésztésében is előnyösebb helyzetben vannak. De ha az érem másik oldalát is megnézzük, éspedig itt Berzenczén, úgy rögtön látjuk, hogy a kisbirtok mégis több embernek ad megélhetést, nem azért, mert a gép helyett itt ember dolgozik, hanem főleg azért, mert ez az 5 holdas kisgazda is tud majdnem állandó munkát adni még a nagy családoknak is. Berzenczén koránt sincs még elvégezve minden munka, pl. ha a szőlőt és kukoricát megkapálták. Ilyenkor a felkapált gazt, füvet, lepedőbe kötve, baromfiaknak vagy disznóknak adják. A kapálás előtt lesarlózott füvet pedig a tehenekkel, borjukkal etetik meg.
Mihelyt az erősebb munka fogyóban van, a család valamelyik tagja sarlóval, lepedővel kimegy a mezőre és ott a szőlőkben, kukoricásban, krumplisokban, mezsgyéken, dűlőutakon füvet szed. Másik családtag pedig kimegy az erdőre, az árkok partjára és csalánt szed. Hazaérve a csalánt apróra vágja és kevés korpával összekeveri. Ez a csalán nemcsak a libának, kacsának fő eledele, de ha idejük engedi, a disznók részére is bőven szednek belőle.
A nagy- és kisbirtok jövedelmeinek összevetésénél azt sem szabad elfeledni, hogy a kisbirtokosnak már a legkisebb gyermekei is munkát végeznek. Így etetik a kisebb állatokat, legeltetik a libákat, sőt a csalánszedés is gyakran a gyerekekre van bízva. Tehát, ami munkát elveszít, és amennyivel kevesebbet termel gabonából a törpebirtokos, azt pótolja azzal, hogy minden családtagjának tud munkát adni és holdanként az állat- és baromfitermelése is meghaladja a nagybirtokét.
A törpebirtokos berzenczei gazda minden mellékterméket feletet barmaival. Így a fű mellett tököt, kukoricaszárt, babcsumát, kukoricacsumát, káposztalevelet, töklevelet, répalevelet stb. Disznaival sokszor még a levagdalt szőlőhajtásokat is.
Ha állataikkal nem nyernek is országos első díjakat, mégis kitűnő exportképes tenyésztésük van. Mivel a határhoz közel esik Berzencze, majdnem minden feleslegüket az olaszok viszik el. De Németországba, sőt állítólag ezen át Oroszországba is sok marhát, lovat adnak el. Pedig nem mossák a teheneik fejét samponnal, mint a szomszéd alsokiak. Ha most még ehhez hozzávesszük a baromfiból, tejből és a tojásból befolyó jövedelmüket, az állattenyésztést még talán ma is a földművelés fölé kell helyeznünk.
Az állattenyésztési ágak között első helyen említendő a szarvasmarha. Legalább egy tehenet még a legszegényebb család is igyekszik tartani, már csak azért is, mert a nyári fő táplálékát, a leveleket, füvet ezek is könnyen beszerezhetik. Másodszor, mert a tejre nélkülözhetetlen szükségük van. Éppen ezek miatt legalább egy tehenet még azok is igyekszenek tartani, akik igavonásra lovakat tarthatnak. Sőt talán nem túlzás azt állítani, hogy a tehenek 40-50%-a nincs is járom alá fogva, hanem csak tejéért és neveléséért tartják.
Két-három évtizeddel ezelőtt még túlnyomó többségben az igénytelen, de kevesebb tejet szolgáltató hosszúszarvú, fehér magyar teheneket tartották. Ma már azonban egynéhány kivételével a bőtejelő fajtákat tenyésztik. Legelterjedtebb a piros-tarka és főleg az uradalmakban a szimentáli fajta.
Az apaállatokat a Közbirtokosság tartja. Még a háború utáni évekig szilaj bikákat is tartott, ma már azonban csak más tejelőfajtákat. A Közbirtokosságnak jelenleg 10 gyönyörű bikája van.
A legutolsó összeírás szerint a község területén, a különböző fajtákat egybevetve összesen van: 1024 db tehén, 208 üsző, 110 db tinó, 100 ökör, 58 borjú és 30 bikaborjú. (Az összes állatösszeírás csak a községre vonatkozik, az uradalmak nincsenek beleértve.)
A tenyésztés terén a község lakói az átlagos nívót érik el. A Festetich-uradalom azonban minden országos állatkiállításon nagyon sok bikájával és tehenével nyeri el az első díjat. Úgyhogy a kiállítások sokéves sorozatában a berzenczei Festetich-uradalom még nemzetközi viszonylatban is vezető helyet foglal el.
A falusi nép, néhány kivételével, nem igen istállózza teheneit, hanem munka közben és kiváltképpen a munka végeztével legelteti, mégpedig a legtöbb esetben külön őrizve. Ennek ellenére különösen a fiatalabb állataikból prímaként nagyon sokat adnak el külföldre is.
Főként téli időben vesznek fiatal vagy sovány borjúkat és azt jó eledellel felhizlalva ismét eladják. A teheneket talán tejükért és borjúnevelésért tartják, de igen sokan járom alá is fogják őket. Lassú járásúak, szelíd természetük miatt a nők és gyerekek is dolgozhatnak velük. A befogott teheneket nem gyeplőszárral irányítják, mint egyes helyeken, hanem legtöbbször előttük meg valaki. Valósággal megható látvány mikor 6-7 éves kisfiú vagy lány a fáradtságtól alig húzva lábát, vánszorog a tehenek előtt a távoli mezőről vagy erdőről.
Az igavonást és borjúnevelést is beleértve, talán a legnagyobb hasznot mégis a tej útján szedik teheneiktől. Az adójukat teljesen a tehén fizeti ki. Ilyenformán a tehén nemcsak a gazdájának, de talán az államnak is leghasznosabb állata, mert az adót a tehenek fizetik. Az adóhátralékosok havi tejjárandóságát a csarnokkezelőnél egyszerűen letiltják.
Ma már ebbe is belenyugodtak, azonban panaszt még mindig lehet emiatt hallani. Szerintük az iparosnál az adóigazgatás nem tehet semmit, végül is legfeljebb elengedik adóhátralékát, de a pógár adóhátralékát kamatostól bevasalják vagy a tejpénzen vagy az állat eladásánál a levélkezeléskor. Ez utóbbit különösen sérelmesnek tartják, – mondván, hogy az adóigazgatás nem törődik azzal, hogy a pógár sokszor például azért adja el a tehenét, hogy jobb borjazót, vagy tejelőt vegyen helyette. Ha adóhátralékos, ezt nem teheti, mert a pénz levonása miatt az előbbinél csak silányabbat vásárolhat.
Nagyon is méltányos tehát, ha a kormány egy-egy lépéssel a gazdatársadalom felsegélyezésére is siet.
A háború előtti időben a tej legnagyobb részét maguk élték fel, s csak kisebb részét értékesítették. Különösen a tejfelt, túrót, vajat adták el, éspedig a helybeli iparosságnak és intelligenciának vagy a csurgói hetivásáron. A háború után azonban a tejcsarnok-rendszer honosodott meg. Jelenleg két vállalat gyűjti a tejet, mégpedig egy magánvállalat és egy szövetkezet, amelynek a falu különböző helyein két csarnok-helyisége is van.
Míg a szarvasmarhát főként tejéért és borjúneveléséért, addig a lovat főleg igavonásra tartják. Nagyobb az ereje, gyorsabb a járása, munkára alkalmasabb. A lovat a gazdasági munka elvégzése mellett igen sokan pénzes-fuvarra is használják. Berzenczén erre azért is nagy alkalom kínálkozik, mert a rossz utak miatt a teherautó-forgalom még mindig nincs kiépítve. De a legjobb utak mellett sem lehetne pl. az erdőről a fát elszállítani autón. Márpedig a határban hatalmas erdők is húzódnak el. A kavics-, homok- és agyagbányák autóval éppenúgy megközelíthetetlenek, mint a legtöbb szomszédos község.
A lovakhoz általában nagyon értenek a berzenczei pógárok. Majdnem minden ember egyben csikókereskedő is, akik aztán még a messze Vas megyébe és Baranyába is elmennek csikóért. Az itt megvett csikókat a legtöbb esetben mindjárt egy, a vétel helyéhez közeli vásáron eladják s csak ritkán hajtják haza.
A csikókereskedőknek két faja van: az egyiknek csak príma, elsőrangú csikók, a másik csoportnak pedig az un. „magyar-olasz lovak” avagy „macskák” felelnek meg. (Ezek természetesen gunynevek. E hitvány gebéket azért gúnyolják olasz lovaknak, mert pont ellenkezője azoknak, amelyeket az itt gyakran megjelenő valódi olasz kereskedők vásárolnak.)
Valamikor a háború előtt és a háború alatt ezek a horvátul jól beszélő kereskedők százával hajtották át a csikókat Horvátországból, hogy itt eladják. Ma majdnem fordítva áll ez. A berzenczei csikókereskedők és cenzárok (megj.: a szenzál, alkusz tájjellegű neve) (kik közül többen jól beszélnek olaszul), az olasz kereskedők részére vagonszámra veszik meg a príma csikókat.
A lóhúst, mint általában a magyar ember, a berzenczeiek sem eszik meg.
Berzencze lóállománya az 1934. évi állatösszeíráskor a következő: 2 mén, 5 méncsikó, 160 db 3 éven felüli kancacsikó, 32 db 3 éven aluli, 19 db 3 éven felüli herélt csikó és 353 db 3 éven aluli herélt csikó. A mének magánvállalkozó kezében vannak.
Legelterjedtebb fajta a lipicai, de sok nehéz muraközi fajta is található a faluban. Az uradalmakban sok az angol telivér, félvér és muraközi.
Valamennyi állat között a legelterjedtebb a sertés. Még a legszegényebb ember is tart legalább egy malacot, mert ennek a felnevelése alig kerül valamibe, mivel a konyhamoslékot, giz-gazt, füvet s minden hulladékot megeszik. De még ha egy kevés kukoricát, árpát vagy krumplit kell is a számára venni, ha hizlalni akarják, úgy okkal-móddal azt is beszerzik, csakhogy a családnak egy kevés zsírja és szalonnája legyen.
Igen gyakori a feles diszótartás is, amikor egyesek egy, vagy több disznót felnevelnek, esetleg kihizlalnak oly feltétellel, hogy azoknak fele őket illeti.
A berzenczei nép egyik legnagyobb ünnepe a disznóölés, mert ilyenkor nemcsak a család lakik jól húsfélével, hanem a rokonságnak és a szomszédoknak is küldenek belőle kóstolót. Ilyenkor a könnyen romló csontos részeket elajándékozzák a rokonoknak, akik ölés alkalmával ugyanilyen mennyiségben viszonozzák azt. A megmaradt húsos részeket lesütik és zsírba rakják vagy felfüstölik. A zsírt a romlás elkerülése végett jó barnára sütik ki.
A beleket az utolsó szálig felhasználják hurkának. Leginkább csak kukoricakásás és hajdinakásás hurkát készítenek. A kukoricakását csak eredeti, sárga színében tepertődarabokkal, a hajdinásat pedig véttel készítik. Disznóöléskor a káposzta és utána a kocsonya elmaradhatatlan. A munka elvégzése után disznótort is ülnek bor mellett.
Az öléstől, perzseléstől a trancsírozáson át a sózásig és füstölésig mindent hentes nélkül, házilag végeznek el. A hosszú, alapos füstölésre különösen nagy gondot fordítanak.
A legutolsó összeírás alkalmával a sertéslétszám a következő: 28 kan, 30 kanmalac, 39 növendékmalac, 462 koca, 166 fiatal nősténymalac, 579 felnőtt sertés. A pógárság majdnem kivétel nélkül a mangalicát tenyészti még eladásra is. Az angol fajták inkább a nem pógároknál kedveltek. A parasztság azért tartózkodik az angol fajtáktól, mert az élénkebb, igényesebb, tehát sok munkát ad, amire ők nem nagyon érnek rá.
Berzencze már régidőtől híres volt különösen ló és sertés hetivásárairól. A környéket már az Árpádházi királyok idejében is a „királyi kanászok földjének” nevezték. Disznóvásárai ma is híresek. Több szomszédos falu idehajtja minden hétfőn eladni való disznait. A városi disznókereskedők és mészárosok számára akad itt bő választék.
Ha valaki hízott disznaját nem tudja jól eladni, úgy más értékesítési módhoz folyamodik. A fogyasztási adó előzetes lefizetése után a disznót leöli és dobolás útján kihirdeti, hogy a napi árnál alacsonyabban kiméri.
A birka és kecske a berzenczei nép közt nem tud elterjedni. A birkák száma 100, a kecskéké pedig csak 14 körül mozog. Ezeket is inkább a legszegényebb iparos- és cigánycsaládok tartják.
Közgazdasági szempontból az előbbieknél nem csekélyebb jelentőségű Berzenczén a baromfi sem. A háztartás mindennapi szükségleteit, só, cukor, ecet, petróleum, dohány, stb.-t a baromfiak fedezik. Különösen a tojás az, amit a legkönnyebben értékesítenek. Ha a tyúk eltojik, az asszony vagy a gyermek máris szalad a zsidóhoz és kér „egy tojásért sót”. De a saját konyha fenntartásának is egyik lényeges kelléke a tojás.
A tojás mellett a baromfi, mint hús is igen jelentős. A földműves embernek a leggyakrabbi húsa a tyúkhús, különösen levesnek. A többi baromfit, a csirkét, libát, kacsát rendesen eladják. A libát, kacsát töméssel felhízlalják és kivált ünnepek előtt Csurgóra, a keddi és pénteki hetivásárra viszik értékesíteni. A csirkét, tyúkot legtöbbször a falut végig kiabáló „tikász” veszi meg.
A kacsákat, libákat éjjelenként rendesen ólban tartják. A tyúkok ellenben erre a célra készített létrán az élőfára, vagy tűzifára mennek aludni. Éppen ezért elég gyakran előfordul, hogy vagy tolvaj vagy a görény viszi el azokat.
A baromfiak számára igen alkalmasak a széles utcák, közterek, szokák (horhók) és patakok, ahol egész nap „elfötörészhetnek” és úszkálhatnak. Ezért legtöbb helyen csak reggelenként kapnak a gazdaasszonytól szemes vagy zöld eleséget.
A méhészet terén Berzencze eléggé előrehaladott. Ezt azonban nem annyira a pógárságnak, mint más társadalmi osztálybélinek köszönheti. De a földművesek között is elég szép számmal akadnak méhészek, akiknek nagy része azonban még ma is a régi kasrendszerrel méhészkedik s így ősszel méz-elszedés miatt lekénezi a családjait. Különösen a legutóbbi időben, azért ezek is kezdenek áttérni a kaptáros méhészkedésre. A legelterjedtebb kaptártípus az országos 3-4 keretsoros állókaptár. Emellett igen sok vegyesméretűt találni.
A méhlegelő országos viszonylatban elég rossz. Tisztesfű nincs. A tarlókat aratás után azonnal feltörik és takarmánynövénnyel vetik be, amely között legkevesebb a hajdina. Csupán az akác és hárs mondható legalább részben kielégítőnek. Ezért az évi átlagos mézhaszon a 10 kg-ot nemigen haladja meg.
Különösen a pásztorok és erdők méhészkedése abban merül ki, hogy az erdei méheket ősszel a fákból kivágják és felkénezik. Általában elég sok családot találnak az erdőn, amelyek legnagyobb részben azért kerületek oda, mert a pógárság a sokat rajzó kasokat nem ér rá rajzás alkalmával állandóan vigyázni, s így ezek a rajok az erdőben keresnek lakást.
A község úgy vad-, mint halállományban általában elég gazdag. Festetich herceg a vadakat mesterséges beavatkozás által is szaporíttatja. A nemesebb szarvas-, nyúl- és fácánfajokat nem egyszer külföldön beszerzett tenyészállatokból tenyészteti. Vannak külön fácánosai is, ahol a faluban megvásárolt vagy kölcsönvett tyúk-kotlókkal költetik ki az összegyűjtött fácántojásokat. A fácánokat télen lóhús eledellel is etetik, sőt nagy telek alkalmával az őzek táplálásáról is gondoskodnak.
A vadak számára kitűnő menedéket nyújtanak a nagy erdők, de emellett külön vadaskertje is van az uradalmi erdészetnek. A vadaskert közelében egy szép vadászkastélya van a hercegnek, ahol vadászatok alkalmával igen sok bel- és külföldi előkelőség is megfordul.
Az évenként lőtt nagyszámú vadat valamikor Bécsbe, ma főleg Budapestre szállítják értékesítés végett.
A vadászati jog majdnem kizárólag az uraságot illeti s csupán a községi mezőből van kiszakítva egy darab terület, hogy a falu magánvadászai némi kielégülést találhassanak.
A pógárság a vadállományra igen sokat panaszkodik, mert különösen az erdők közelében, kukoricásaikban nagy kárt tesznek a vadak. Ezért pedig az erdészettől kártérítésként alig kapnak valamit is. A nyulak meg a fiatal gyümölcsösöket teszik tönkre rágcsálásaikkal, amiért egyáltalán nem kapnak a gazdák kártérítést.
A falu patakjai, tavai halakban elég gazdagok. Az évenként kifogott halmennyiséget bőven pótolják a község fölött elterülő mesterséges halastavak, ahonnan az apró halak és vízáradás alkalmával az anyahalak is át-átszöknek.
Amíg egyrészt a kisebb nemeshalakat pusztítják, másrészt a vizek halállományát nagyban emelik a Drávából felúszó ragadozó halak. Különösen sok csuka úszik fel évenként a Dombó-csatornán át.
Ilyenformán a Dombó-csatorna halállománya bőven ellátná a falu halszükségletét, sőt kivitelre is bőven jutna, ha a halakat a csurgói Nagyárok vize évenként meg nem mérgezné. A Nagyárok elfolyik ugyanis a csurgói lengyár mellett, amelynek len- és kenderáztató vizét áztatás után teljes mennyiségben a Nagyárokba bocsátják. Az árok ezt beleviszi a Dombóba, ahol attól a halak egész a Dráváig, mintegy 6-8 km-en keresztül utolsó szálig elpusztulnak, a Dombó-csatorna melletti falvak felbecsülhetetlen kárára. Sajnálatos látvány, mikor ilyen alkalommal a halak ezrei büdösödnek a víz színén.
Halászattal néhány pógár kivételével főleg a muzsikus cigányok és az iparosok foglalkoznak. A szegény cigányok, akiknek a szezontalan időben egyedüli kenyérkeresetük a halászat, majdnem sírnak, mikor látják a rengeteg döglött halat.
Miként az emberi, úgy az állategészségügy terén Berzencze népe rengeteg mulasztást követ el. Ha már az egészségügyi óvintézkedéseket elmulasztotta is megtenni, legalább a betegség alkalmával hívna orvost, vagy a ragály terjedésének megakadályozására tenne lépéseket. De ezt sem. A legnagyobb baromfipestis alkalmával is, sokan a szabad levegőn hagyják az elhullott tyúkokat és csirkéket. Sőt még csak pár évvel ezelőtt is, ha a nyári sertésvész kiütött, igen sokan csak a patakba dobták kisebb disznaikat. E téren csupán a legutóbbi rendelkezés változtatott, amely szerint az elhullott sertést a dögtemetőbe kell kivinni. Még ennek ellenére is egy-egy ilyen a község sertésállományát meg-megfelezi. De azért az ólak bemeszelését csak a bejelentett vizsgálat előtt végzik el, de akkor is csak hanyagul.
A disznók sertésvész elleni oltását csak egynéhány, többnyire nem pógár gazdálkodó végezteti el. Igaz, hogy a szérum maga is elég sokba kerül s így inkább bízik a jószerencsében, semhogy a nagy költséget megtegye. Az oltóanyag olcsó, vagy ingyenes kiszolgáltatása is nagyon üdvös, sőt kívánatos állami támogatása lehetne a szegény napszámos embernek. Sok esetben egy kis malac az összes állatállománya a szegény embernek s a sertésvész alkalmával ettől is elesik.
Általában itt is beigazolódott az az állítás, hogy a paraszt családtagja kigyógyításra nem áldoz annyit, mint állatáéra. Berzenczén azonban nincs egészen így, mert betegéhez, ha mindjárt későn is, de hív orvost, mert hisz kettő is van a faluban, de állatához nagyon ritkán megy állatorvos. Legfeljebb állami ellenőrzéskor. Ennek oka talán abban is keresendő, hogy állatorvos csak Csurgón van. Szinte érthetetlen is, hogy egy több mint 4000 lakosú községben, ahol majd minden ember állattenyésztő, egy magán állatorvos nem telepedik le.
Beteg állataikat legnagyobbrészt a patikából (esetleg a patikus által ajánlott) orvosságokkal, házi orvosságokkal és babonákkal gyógyítják.
A 9445 kat. h. föld korántsem elég ahhoz, hogy Berzencze 4200 lakóját (megj.: 1990 táján 2000 alatt) állandó munkával ellássa. Gondoskodniuk kell tehát egyéb munkaalkalmakról is. E célra külön munkásszövetkezettel, sem pedig egyéb munkaközvetítő intézménnyel nem rendelkeznek ugyan, mégis legalább a nyári hónapokra, kevés kivétellel munkához, főleg mezőgazdasági munkához jutnak. Emellett, kiváltképpen a férfiak, egyéb munkát is vállalnak. Így erdőgazdasági, sőt kubikus munkát is elvégeznek.
A munkaközvetítést pótolja az, hogy messze vidéken is ismeretes a szorgalmuk és nagy számuk. Munkaalkalomra rendesen egy-egy magánvállalkozó hívja fel a figyelmüket. Éspedig vagy kidoboltatja vagy a templom előtt kihirdetteti, hogy a községházánál jelenjenek meg a közelebbi részletek és a szerződés megbeszélése végett. Így évenként több százával viszik el a hónapszámos és aratómunkásokat úgy a helybeli, mint a távoli uradalmakba. Ugyanilyen formán értesülnek a férfiak a ritkábban kínálkozó kubikusmunkáról is.
A helybeli uradalom az egy-két napra való munkát úgy adja tudtukra, hogy valamelyik uradalmi gazda esténként végigmegy a falun és hellyel-közzel kihirdeti, kikiáltja a munka nemét és bérét, valamint a gyülekezés helyét és idejét. Ilyen alkalmi napszámok a mezőgazdaságban a kapálás, répaegyezés, krumpliszedés stb.
Az erdészet megbízottja ugyanígy hirdeti ki, ha a vadászathoz hajtókra vagy az erdőritkításhoz, ill. irtáshoz munkásra van szükség. Az erdészet rendesen „cédulákkal” (utalványokkal) fizet munkásainak, amit ezek egyeseknél pénzre, vagy az erdészetnél fára válthatnak be. Az így kiutalt fajárandóságot kocsiszámra állapítják meg és a körülbelüli mennyiséget egy-egy erdőrészletben jelölik ki. Ha valaki mégis többet vágna ki, mint amennyi neki jár, azt vagy megveszi, vagy munkadíj ellenében az erdészetnél hagyja. A nép ebből a fából a saját szükségletén felül maradottat ölesre vágva eladja.
Ezek mellett nagyon sok munkaalkalom kínálkozik a szomszéd községek, Csurgó, Alsok, Nagymarton, Porrog stb. szőleiben is. Ezek a kisgazdák legtöbbször már hajnalhasadtakor itt vannak szekérrel, hogy a munka színhelyére elszállítsák a munkásokat. A munkások itt is saját kosztjukon élnek, csupán bort kapnak a gazdáktól.
A legtöbb munkaalkalmat saját gazdaságukon kívül nyáron a helybeli és környékbeli uradalmak, télen pedig az erdészet adja. Az ilyen alkalmi napszámdíjak a nőknél 0,60-1,00 P, a férfiaknál nyáron 1-2 P, télen az erdészetnél 0,80-1,00 P között váltakoznak.
A férfiak egyéb munka hiányában ősszel és tavasszal taracgyökeret szednek, amivel a napi 4-5 P-t is megkeresik.
A pásztorok és egyéb ráérő emberek, mint a muzsikus cigányok, nyáron az erdőn gombát szednek, amit egy vállalkozó átvesz tőlük és naponta Pestre szállítja. Igen sokan ebből is szép jövedelmet érnek el. Ismét mások meg a halászatból és rákászatból tengetik életüket.
Télen más napszám és taracszedés hiányában állattenyésztő és háziipari munkát végeznek.
A sok, főleg vidéki munkaalkalom nemcsak gazdasági és szociális téren, de kulturális szempontból is nagyon kihat Berzencze népére. A más vidékeken átélt tapasztalataik és élményeik valósággal szellemi fölénybe helyezik őket a gazdagabb községek kisbirtokosai felett.
Ha a falu népének tulajdonát képező földbirtokot a lelkek számával elosztjuk, úgy látjuk, hogy még egy katasztrális hold sem jutna a lakókra fejenként. Ez pedig sem a munkaerőt ki nem használja, sem pedig a megélhetést nem biztosítja. Szükség lenne tehát arra, hogy legalább bérlet alakjában juthassanak földhöz. Erre a pógárságnak megint csak nemigen kínálkozik módja, mivel az uradalom minden hold földet maga munkál meg. Csupán a rétek kaszálását és a széna összegyűjtését adja ki részbérletként. Ez esetben a bérlők egy-két ingyenes mezőgazdasági napszámot is nyújtanak az uradalomnak a részen felül.
E rétbérleten kívül a bérleteknek egy másik faja: az erdészeti irtás. A kiirtott erdőrészleteket az erdészet kiadja a falu népének díjmentesen, oly feltétellel, hogy a fatuskókat és gyökereket a földből szedjék ki. A kiszedett fán kívül a megmunkáló kapja három évre a föld használatát is díjmentesen. Az így kitisztított és kipihent földbe azután új erdőt ültetnek.
Van a bérletnek még egy faja, a felesbérlet. Itt egy-két nem mezőgazda-földbirtokos, pógárnak adja ki földjét megmunkálás végett, a termés feléért.
Mindeme bérletek között még legjelentősebb a rétbérlet, mert ezáltal sok gazda, akinek különben elég szénája nem terem, pár kocsi szénához juthat. Ez pedig Berzencze fokozódó állattenyésztését is előmozdítja.
Az ipari élet terén a jelen században, sajnos csak visszaesést látunk. A XIX. sz. végén még egy téglagyára és egy szépen prosperáló Faáru-és Botgyára volt a községnek. De előbb a téglagyár, majd a botgyár szűnt meg a háború alatt. Több egymás utáni leégés után nem építették újra fel, hanem az alsoki határba vitték. Munkásainak 90%-a azonban most is berzenczei. Sajnos azonban, ma csak 20-30 munkást foglalkoztat.
A tönkrement gyáripar mellett a kisipari élet is egyre nagyobb válságba jut. A szegénység és pénztelenség miatt a pógárság silányabb, de jóval olcsóbb gyári, ill. vásári ruha, lábbeli stb. iparcikkekkel kénytelen beérni. Egy-két ipart kivéve, a helybeli iparosság jóformán csak a javító munkákra szorítkozik. De itt sem rendelkezik valami sok munkával, mert a kisebb javításokat maga a pógárság is elvégzi.
A gyár- és kézműipar hanyatlásával szemben örvendetesen kell megállapítanunk, hogy a háziipar fokozottabban fejlődik. A nők igen kevés kivétellel egész télen át, mint hajdan, úgy most ismét szőnek, fonnak és kézimunkáznak. Eladásra ugyan keveset, házi szükségletre azonban annál többet termelnek. A szalmafaldíszek és papírból való művirág előállításában, valóságos művészi színvonalat árulnak el.
A férfiak ipari tevékenykedése inkább gazdasági, szerszámaik készítése – kosarak, kasok fonása –, asztalos-, ács-, bőripari munkák előállításában merül ki.
A berzenczei népnek veleszületett kereskedői hajlamairól a munkamegosztás és állattenyésztés c. fejezetekben már bővebb részletezés található. Itt már röviden az említendő még csak meg, hogy a kereskedelmi élet valódi színterei az országos vásárok és a hétfői hetivásár, ill. a disznóvásárok. A községnek évenként négy országos állatvására van. Ezekhez járulnak a ragály miatti zárlatokat kivéve a minden héten megtartott sertés-hetivásárok.
A legtöbb állat ezeken a vásárokon cserél gazdát. A nép itt jut pénzhez és itt szerzi be a háztartás és a gazdaság kisebb és a ruházkodás főbb cikkeit.
Mint hazánkban általában, úgy Berzencze környékén is az utak a lehető legelhanyagoltabb állapotban vannak. Berzenczének még nagy szerencséje, hogy a megye köves útja éppen az itteni vasútállomásnál kezdődik. Ezen könnyen szállíthatja be a nép felesleges terményét a csurgói piacra. Ez meg is látszik a szomszéd Udvarhely községgel szemben, ahol a termények ára meglehetősen alacsonyan áll az itteni árakhoz viszonyítva. Az udvarhelyieknek ugyanis Berzenczén kell keresztülmenniük, ha Csurgóra akarnak menni s Berzencze Udvarhely felőli faluvégén véget ér a megyei köves út. E köves útig esős idő alkalmával, tengelyig érő sárban kell keresztül kászálódniok, ha fát, krumplit, gabonát stb.-t Csurgóra vagy a berzenczei állomásra akarnak beszállítani. A tejtermékeket, kerti veteményt nem is érdemes bevinniük.
Berzencze vezetőségében megvan a törekvés arra, hogy legalább a legforgalmasabb útszakaszokat kövezzék. Azonban a községi háztartás nem sokat enged meg. Eddig, ízelítőnek csupán a leggyakrabban esőmosta útszakaszokat köveztette ki. Így készült el 1930-ban gránit kockákból a Hangya Szövetkezettől a Főtérre vezető rész, a Községházától a plébániai dombtetőig, a vasútra vezető gyalogútszakasz.
A következő kövezés alá eső szakasz a jelenlegi Községháza előtt elhúzódó köves úttól a Szentai utca közepéig fog terjedni. Erre a célra a község már meg is vásárolta a rostált, öreg kavicsot a Tóth-féle kavicsbányában, azonban a befuvarozást és útépítést a háztartás nem engedte még meg.
Ha közúti járműveken végig utazzuk a nyugati országok kisebb falvait, látjuk, hogy különösen Franciaországban, de Svájcban, Németországban és Olaszországban is még a mezei utak is kövezve vannak. Franciaországban pedig, kiváltképpen a Párizs–Marseilles közötti útszakaszon a Rute nationale Nr. 6, 7 stb.-ből kiágazó, dűlőutak is kövezve vannak.
Ezekben az államokban, különösen az országhatárok közelében, látjuk a legjobb, köves mezei utakat. Pedig számtalan esetben itt sincs közelebb, mint Berzenczéhez, kő- vagy kavicsbánya. De ne menjünk a nyugati kultúr-országokba, hanem csak sétáljunk ki Berzencze déli határával egybeeső magyar–jugoszláv országhatárra, már is láthatjuk, hogy a balkáni államok is többet tesznek politikai határaik biztosítása érdekében. (Jelenleg is közvetlenül a határ mellett hatalmas betonépítkezések folynak.)
Ha ezek után megnézzük a mi határmellékünket, mit látunk ott? Azt, hogy a határmenti falvak lakói ősztől tavaszig még szekérrel is alig érintkezhetnek egymással a feneketlen sár miatt.
Az állam első teendőjének kellene lennie, hogy a határmenti vicinális-utakat leköveztesse. Ezt a munkát is Berzencze határában kellene megkezdeni, mert harcászatilag ez az egyik legfontosabb területünk. A helység harcászati fontossága abban rejlik, hogy itt három jugoszláv község és így a határ is a Dráván innen esik. Itt tehát a határ mögött mintegy 5-6 km-nyire elfolyó Dráván akadálytalanul átkelhetnek és innen biztosíthatják az ugyancsak 8-10 km-nyire fekvő gyékényesi vasúti Dráva-hidat, illetve a szerb hadsereg átkelését.
Mit tehet mindezekkel szemben a magyar határvédelem? Nehéz ágyúival még csak meg sem közelítheti a határszélt, mert téli időben még üres parasztszekérrel is alig lehet egyik faluból a másik faluba a legjobb úton is eljutni. Itt van pl. a szomszéd járás székhelye: Nagyatád, amely alig 16 km-nyire fekszik Berzenczétől, mégis sokszor üres szekérrel is alig lehet eljutni odáig. Teherautó meg a legszárazabb nyáron sem kísérelheti meg az átkelést Nagyatádra, mert még a könnyű motorkocsik is elsüllyednek, s nem egyszer a közeli puszták lakóit kell megfizetniük, hogy a homokból vagy sárból a kocsit kiemeljék. Szárazabb idő esetén még csak segíthetnek magukon azzal, hogy az út két oldalán elterülő erdőből rőzsét és csapófát hordanak a kerekek alá, hogy a kátyúból kivánszorogjanak.
Ugyanez a helyzet Udvarhely- és Szentával szemben, azzal a különbséggel, hogy ide még luxusautók sem mehetnek, még a száraz időben sem. Legrosszabb azonban a Gyékényes–Berzencze közötti közlekedés. Ezen nemcsak az út rossz és autón járhatatlan, hanem nagy kerülővel is csak közvetlenül a határ mentén Perdócz–Lankócz pusztákon kell átmenni, mivel a régi út a trianoni határral lezárul. Gyékényes felé a Csikójáráson keresztül vezető uradalmi magánutat kellene kisajátitani és lekövezni. Ez a legrövidebb út, de magán szekerek számára tilos. Sőt a békeszerződésekkel lezárt Góla–Gyékényesi út helyett a Lankócz–Perdócz pusztákon átvezető út is uradalmi magánút, amelyet az uradalom néha szintén lezár, így a falubelieknek Alsokon, Csurgón, Szentkirályon át cca. 15-18 km-es kerülővel lehet csak Gyékényesre jutniok.
Ezeken a viszonyokon haladéktalanul változtatni kell. Nemcsak azért, mert stratégiailag nem tűrnek halasztást, hanem azért is, mert Dél-Somogy gazdasági haladását derékba törik. Az egyre intenzívebb mezőgazdasági kultúra megkívánja, hogy a falvak egymástól autóval is megközelíthetők legyenek. Berzencze csak Csurgó felől van autóúton kapcsolatban az ország belsejével, mégis hihetetlen előnyt élvez pl. Udvarhellyel szemben. Ide jönnek teherautóval a városi borjúkereskedők, tojás-, csirkegyűjtők stb. De nem így áll ez a többi községeknél.
Az autókkal kapcsolatban igen kívánatos lenne a berzenczeiek és Berzenczén átjövő udvarhelyiek számára a sokat emlegetett Berzencze–Csurgó közötti autóbuszjárat. Ez különösen a heti és országos vásárok alkalmával alig nélkülözhető.
Berzencze szaporaságát tekintve a következő legfontosabb lépés az legyen, mely a falu népét földhöz juttatná.
A megélhetés rendkívül súlyos volta máris gondolkodóba ejtette a falu népét. Szemét már kezdi a három km-nyire fekvő Alsok felé vetni, ahol a jólét hihetetlen magasságban áll az itteni nyomor felett. Nem követik ugyan még Alsokot, ahol a múlt év szeptemberétől az idei év szeptemberéig 800 lakójú községben egyetlen gyermek sem született.49 De már irigylik azok gazdaságát, jólétét, és nem csak mondogatják, hogy nem kell a sok gyermek, hanem a szülések számával kezdik is megvalósítani. Egyre többet emlegetik, hogy ki segíti csak egy fillérrel is felnevelni azokat, ki fizeti értük a tandíjat, ki segíti ruházni, ki segíti táplálni őket? Senki. Ha csak 4-5 gyermek van is, már alig jut nékik egy darab kenyér, de nem jut nékik ruhára, nem kerül a kórházra és patikára. Ha felnevelik is a gyermekeket, munkaalkalom alig van. Százával mennek el a városokba, de tehetetlen öreg szüleiket avagy kis testvéreiket innen nem segíthetik, mert maguk is csak nyomorognak és a főváros szociális támogatására szorulnak.
Nem hagyná ott ezek közül talán egy sem szülőfaluját, beteges szüleit, ha csak egy pár hold földtulajdona lenne, avagy legalább a nyári hónapokra volna állandó munka, kereset biztosítva. De így szégyellik a tétlenséget, elmennek szerencsét próbálni.
Itt, ahol 10 holdon felüli gazdát alig találni, nélkülözhetetlen lenne a földosztás. Nem szabad megengedni, hogy a túl szapora Jugoszlávia határánál az eddig oly szapora községek is a gyermekáldás korlátozására kapjanak rá. Pótolhatatlan kár származik itt minden percből, amellyel késik egy új örökösödési, telepítési vagy egyéb földhözjuttatási törvény meghozatala. Berzenczén fokozottabb mértékben szükség van arra, amit vitéz Vass Elek dr. mond.50 „Igenis földhöz kell juttatni a falu népét, az arra érdemes gazdákat.”
Van ugyan Berzenczén kijelölve erre a célra egy birtokrész a perdóczi gazdaság, amely jelenleg az O.F.H.I. (megj.: mint a VIII. Gazdasági élet B. Földművelés 8. Birtokmegoszlásban írt Országos Magyar Földhitelintézet?) tulajdonát képezi. Ez azonban olyan félre esik a falutól, hogy a község északi és keleti szélétől még a 6-7 km-t is eléri. Így tehenes szekérrel egy negyed napba kerülne, míg odajuthatna a kisgazda. Másik óriási hátránya pedig az, hogy közvetlenül a jugoszláv határon húzódik végig, Berzencze népe pedig sajnos már nagyon jól tudja, mit jelent ez a szerb granicsárok előtt. Főképp akkor, ha gyermekei vagy állatai véletlenül átlépik a határt. Sokkal helyesebb lenne, ha ez megmaradna uradalmi birtoknak és földbirtok-politikai célokra egy közelebbi földterületet osztanának ki, ahol a kisgazdával kint lévő legeltető gyerek és maga a felnőtt is nagyobb biztonságban lehet.
A szegény ember földhöz juttatása mellett egy másik igen fontos és sürgős elintézést kívánó tér az állandó és főképpen téli munkaalkalom biztosítása. Jobban, intézményesebben kellene gondoskodni munkanyújtásról és -közvetítésről. Gondolok itt elsősorban egy tevékeny hatósági munkaközvetítésre. A munkaalkalom nyújtásánál meg pl. az előbb említett sürgős útépítésre. Emellett a meglévő árkok (mint Cigány-árok) szabályozására, csatornázására is, ezzel kapcsolatban a széles völgy jobb gazdasági kihasználására. Így a jelenleg nádas, zsombékos, rossz legelők helyett sok hold elsőrangú legelőt, rétet, vagy szántót nyerhetne a község a kubikus munkák mellett, amelyeket Berzencze határában elsősorban a falubeli, másodsorban somogyi munkásokkal kellene elvégeztetni. Az építési munkákhoz a nyert terület fejében a parti birtokosok is hozzájárulnának, akár munkával, akár pénzbeli hozzájárulással.
Azonban maga a munkaközvetítés sem lenne elégséges. Nagyobb gondot kellene fordítani a szegény munkásnépre a munkahelyén is. Elsőrosban állandó erkölcsi és közegészségügyi felügyeletnek kellene őket alárendelni. A hosszabb munkákat, mint a hónapszám, szigorú állami ellenőrzés alá venni, hogy egészségükben, élelmezésükben ne érhesse őket annyi sérelem, mint jelenleg éri egyik-másik uradalomban, ahol maga az uraság azt hiszi, hogy munkásai a legmesszebbmenő erkölcsi és szociális bánásmódban részesülnek. Ha már maga az uraság nem néz utána munkásainak, legalább szigorú állami ellenőrzés végezné azt el.
Végre itt az ideje annak is, hogy a tüdővész és trachoma meggátlása érdekében valamit tegyünk. Szinte hihetetlen, hogy az egyre civilizálódó időben e két betegség mind erősebben szedi áldozatait. Igen találóan jegyzi meg Steuer György dr., kiváló magyar falupolitikus: „Nekünk nem mindegy, hogy csenevész munkásokat nevelünk-e.”51
Gondoskodni kellene a faluban egy téli, legalább kádfürdőről. Ez még valamelyik olyan magánvállalatnak is nagyon kifizetődnék, ahol a gépházból a sok melegvíz hasznavehetetlenül kárba vész. Ilyen alkalom kínálkozik a vasútnál, az uradalomnál vagy valamelyik malom gépházánál. E célra nagyon megfelelne egy kis fürdőszoba egy-két káddal.
Már talán nem is annyira egészségi, mint inkább gazdasági szempontból, érdemes lenne vagy a községnek vagy valamelyik magánvállalatnak néhány kabinnal, egy szabályozott szabadfürdőt létesíteni. Ezt nemcsak Berzencze intelligenciája fizetné vissza az alacsony fürdő és kabin használati díjaként, hanem mint hajdan a Hatkerekű malomban, a csurgóiak százai is idehoznák filléreiket. Ez pedig a korcsmai, bolti és egyéb forgalmat is megnövelné.
Esztétikai szempontból nagyon kívánatos lenne a falu utcáit, tereit is szabályozni. Az a sok köztér, ami a helységben van, majdnem mind a baromfiak és disznók legelőjéül szolgál. Berzencze nem bírná, de felesleges is lenne, a köztereket városi módra parkírozni. Ellenben nem kerülne semmi megerőltetésbe, ha a terek mély gödreit betemetnék, füvel és fával beültetnék. Már ezzel is sokkal szebb képet kölcsönöznénk a falunak.
Ugyanezt kellene csinálni az utcákkal is. Az utcák két oldalára, ahol még nincs, árkot húzni, ami által a sár eltűnne a szekérutakról, de a járdáról is. A járdát, mivel egyelőre nincs rá még elég fedezet, beton helyett legalább téglatörmelékből, kavicsból, szénsalakból, de ahol az eső nem mossa le, legalább földből egyenletesre kellene igazítani. Az árkok partjára emellett fákat kellene ültetni, ami nemcsak a járda talaját kötné meg, hanem a falut is szépítené. Az utcák mindezekhez, néhány kivételével, elég szélesek is. Néhány szekér salakkal, vagy kaviccsal a járdát is meg lehetne csinálni. A facsemete beszerzésére megint csak nem lenne megoldhatatlan probléma ott, ahol ennyi erdő van. De az erdei fánál még sokkal értékesebb lenne a gyümölcsfa. Erre a célra a község szép nagy faiskolájából ingyen kellene a csemetéket szolgáltatni.
Ha mindezeket a költségmentes, említésre sem méltó munkákat a késő őszi és kora tavaszi dologtalan időben elvégeznék a többiek is úgy, mint ezt néhány rendesebb gazda már eddig is elvégezte, nemcsak a falut tennék széppé, hanem lábbelit, kocsit, szerszámot is sokkal nagyobb mértékben óvnánk meg a korai pusztulástól, mint amennyi költséget és fáradtságot az utak és járdák javítására áldoznának.
Gazdasági szempontból pedig hihetetlen előnyhöz jutna a falu népe, ha legalább csak azok, akiknek a kertjeik, földjeik a vízpartra nyúlnak le, a kertészkedésre térnének át. Nem mindegy az, hogy ugyanaz a darab föld egy embernek vagy négy embernek ad állandó munkát és kenyeret. Berzenczén, ahol a lakosságra olyan kevés föld jut, legalább olyan mértékben kellene az öntöző-kertészetet felkarolni, hogy a községet és közvetlen környékét elláthassák a szükséges kerti terményekkel. Ez sehol sem lehet könnyebb, mint Berzenczén, ahol oly sok öntözésre kínálkozó víz folyik el. Nagyon sokat tesz ki az az összeg is, ami évenként zöldségért, káposztáért, stb. kimegy a faluból.
Mivel Berzencze népe főleg az állattenyésztésből pénzel, vagyis állatokat nevel, vesz és elad, nagyon üdvös lenne az eddigi négy országos állatvásárnak számát emelni. Ez nemcsak a falu kereskedelmét emelné, hanem buzditólag hatna az állattenyésztésre is.
A vásárokkal és állatkereskedelemmel eljutottunk a másik fontos kérdéshez: az idegenforgalomhoz. A falu idegenforgalma a háború alatt és a háború előtt falusi viszonylatban elég szép arányszámokat mutatott. Az idegenből jött kereskedők napról-napra keresték fel a volt Nagyvendéglőt és annak szállodáját. Mióta azonban ennek helyiségeit az uradalom a határőrségnek kaszárnyául engedte át, azóta az igényesebb idegenek a szomszédos Csurgóra mennek át éjszakai szállásra. Ezzel nemcsak ezeknek pénzétől esik el a község, hanem a szálloda-hiány a falu idegenforgalmát is csökkenti. Sürgősen szükség lenne tehát egy közepes nívójú szállodára, hogy ezzel a régi idegenforgalom is helyre álljon.
A szálloda megszüntetése az idegenforgalom mellett a kulturális életre is károsan hatott, mert a községben lévő egyedüli szálloda nagytermének lezárásával a kulturális, társadalmi élet is egy időre megszűnt. Éveken át nem volt helyiség arra, hogy benne a vándorszínészek és a falusi mükedvelő gárda színielőadást tartson. A régi nagyteremmel együtt az ifjúság elveszítette tánctermét, a falu népe pedig az ünnepélyek, politikai és más társadalmi gyűlések és előadások rendezésére alkalmas dísztermét. Van ugyan a községben két-három nagyobb korcsmaszoba és az iskolák tantermei, de ezek egyike sem felel meg kielégítő mértékben a fenti célokra.
Kellene tehát alkalmas nagytermet is létesíteni. A nagyterem mellett néhány szobát is lehetne építeni, amelyek a nagyteremmel együtt, mint „kultúrház” helyiségei, különböző körök és könyvtárak helyiségeiként lennének használhatók. Nagy szükség lenne ezekre azért is, mert a társadalmi, egyesületi élet hihetetlenül rossz lábon áll a faluban. Ennek pedig legnagyobb oka, hogy nem állnak e célra megfelelő helyiségek rendelkezésre.
A kultúrházzal talán egy tető alá kellene építeni a községházát is. Érthetetlen, hogy a községnek iroda és jegyzői lakás céljaira saját rendes épülete nincs is. A jelenlegi hivatali helyiségek inkább börtöncelláknak, mint irodáknak valók.
Legvégül még megemlítendő, ami különösen az utóbbi zavaros időben tűnt ki, hogy milyen nagyon is kívánatos lenne az ország belsejében elhelyezett katonaságnak egy részét kisebb kaszárnyákba szétosztva, főleg jugoszláv határszéli falvakba kihelyezni. A szerbek fenyegetnek bennünket az át-áttöréssel és mégis az ő határőrségeik száma többszörösen felülmúlja a mieinkét. Berzencze védelme pl. csak egy maroknyi ellenséges bandától sincs biztosítva. Tudatában is van ennek a nép, mert állandóan rémhírek kelnek közte szárnyra.
A lakosság megnyugtatása és az egyre gyakrabban ígérgetett rablókalandok visszatartására jó lenne valamelyik városból egy teljes szakasz katonaságot Berzenczére telepíteni: számukra pedig rendes kis kaszárnyát építeni. Erre a célra talán legjobban a Várdomb felelne meg. Itt gyakorlatozásra is nagyon alkalmas terep kínálkozik, de még vedelmi és minden más célból a fekvése is nagyon megfelelő. A katonaság egyúttal az utóbbi időben annyira elhanyagolt szép történelmi emléket: a Várdombot is rendben tartaná.
Ha mindezek a sürgős teendők megvalósulnak, és a villanyt is bevezeti a községbe az a drávamelléki társaság, amellyel a község olyanféle megállapodást hozott létre, hogy nem is pár év, de talán csak pár hónap múlva ide is ér a vezeték, akkor Berzencze méltó helyet foglal majd el az ország legrendesebb, legszebb és legnépesebb falvai között.
Befejezésül talán nem lesz érdektelen röviden vázolni azt, hogy mit jelent Berzencze számára a trianoni békeszerződés.
Tényleges területéből mindössze 2 ha-t veszített csak Berzencze, tehát politikai szempontból a község már a háború előtt is határszéli falu volt. Hangsúlyozandó azonban, hogy csak politikailag, mert gazdaságilag tulajdonképpen a Dráva volt a határ, mivel a három, Dráván inneni, horvát község: Sdala (Ždala), Gola és Gotáló Horvátországhoz tartozott ugyan, de ezeket a községeket a Dráva elszakította anyaországuktól, s így Berzenczéhez fűződtek gazdaság, családi és egyéb szálakkal.
A lakosság kevés száma miatt hidat, sőt még kompot sem volt érdemes számukra létesíteni. De különben is a lakosság magyar nyelve és magyar érzelme miatt inkább a közeli Berzencze és Csurgó piacát kereste fel. Mezőgazdasági terményeit itt cserélte be iparcikkekre. A berzenczei malmokban őrőltette gabonáját, az itteni országos- és hetivásárokra hajtotta eladó állatait, s az itteni orvost és gyógyszertárt kereste fel betegeivel. Egyszóval, ha politikailag a horvátországi Belovar megye kaproncai járásának kötelékébe tartoztak is, mint a birodalom közös állampolgárai, gazdaságilag és érzelmileg mégis a magyar Somogy megyéhez vonzódtak.
Ilyen terjedelmes, népes és gazdag környék mellett érthető volt Berzencze rohamos fejlődése s szaporodási lehetősége. A trianoni békeszerződés azonban, amikor egész hazánkat a lehető legnyomasztóbb helyzetbe sodorta, Berzenczét még külön is érintette, mert az oktalanul megvont országhatárral a községet hinterlandjának 3/4 részétől és ezáltal minden fejlődési lehetőségétől megfosztotta.
Ha egyes helyeken a lakosság minden tiltakozása ellenére a folyóvízeken húzták meg a határvonalat, itt sokkal inkább a Drávát – mint természetes határt – kellett volna országhatárrá tenni. A józan ész legnagyobb hiányosságára vall, hogy egy oktalan tollvonással nemcsak a határon inneni községektől rabolták el a fejlődés és boldogulás lehetőségét, hanem a határon túli három népes község lakóit is – hovatartozandóságuk megkérdezése nélkül – az élvetemetés szörnyű helyzetébe taszították. Azok odaát hiába termelnek, nem tudják értékesíteni; hasztalan vannak szükségleteik, kielégítést minden fáradozásuk ellenére sem nyerhetnek. Gátolja őket ebben egyrészről az örvénylő Dráva, másrészről a kegyetlen trianoni határ.
Sdalai, golai polgárnak, ha valami ügyes-bajos dolga akad a felsőbb hivatalokban, akkor élete kockáztatásával előbb a veszélyes Dráván kell csónakkal áteveznie, utána pedig – hacsak nem akar félnaphosszat gyalogolni, és ha módja engedi – kocsit kell fogadni. Ennél valamivel könnyebben jut járása vagy megyéje székhelyére, ha némi utánajárással határátlépési engedélyt szerez és a 3-4 km távoli berzenczei vagy gólai (pár év óta magyar) állomásra gyalogol, hogy aztán magyar földön és a gyékényesi Dráva-hidon át ismét Horvátországba kerüljön.
Ha a Dráva lenne a határ, nem adódnának olyan lehetetlen helyzetek, mint amilyenek a békés polgárok nyugalmát egyensúlyukból jelenleg ki-kizökkentik. Így érinti a trianoni határszerződés a családi kapcsolatokat is, mert a berzenczei nép részben átvándorlás, részben házasság folytán rokoni szálakkal fűződik a szomszédos horvát községekhez. Mármost ha berzenczei polgár meg akarja látogatni ottani rokonait, sokszor a távoli Kaproncán kell igazolványát láttamoztatnia és csak ezután mehet be rokonához. Ha pedig rokonával a határon találkozik, hogy vele pár szót váltson, ezt is csak lopva, munka közben teheti, mert ha a szerb granicsár a magasabb fákra épített őrhelyéről észreveszi, hogy a határon át beszélgetnek – munkát, szerszámot és állatot otthagyatva –, a jugoszláv polgárt nyomban bekiséri és alaposan megbüntetteti.
Pár évvel ezelőtt még megengedték a szerb katonai hatóságok, hogy rokonok, a határon át, granicsár ellenőrzése mellett beszélgethettek egymással, természetesen nem politikai témáról. Ma már ez sem szabad. Megtörtént, hogy egy idős sdalai anya halála előtt, utoljára beszélni szeretett volna Berzenczére férjhez adott leányával. Még ezt sem engedték meg.
De Trianonban nemcsak e horvát községek lakóit ítélték kárhozatra, hanem mint annyi más munkás kisembernek, a derék berzenczei polgároknak is szaporodó kellemetlenségeket okoztak. Ha valamelyik gazdának állatai a legyek csípése elől véletlenül átszaladnak a határon, valóságos diplomáciai utánajárással, napok, esetleg hetek múlva kaphatja csak vissza azokat. Sajnos ez elég gyakori eset, mivel a határ csupán rövid szakaszon esik egybe a kis Zsdála-patakkal; a legtöbb helyen pedig csupán itt-ott leásott határcölöp mutatja a határvonal irányát. Márpedig sem a kiszáradt patak, sem a cölöpök nem gátolhatják meg a békésen legelésző barmokat abban, hogy egy óvatlan pillanatban át ne lépjék a határt, határátlépési engedély nélkül is.
A határmenti birtokosok földjeiket sem munkálhatják tetszésük szerint. Pl. a kemény füvet hajnalban vagy alkonyatkor, tehát amikor a harmat megpuhítja, nem kaszálhatják, mert évenként ismételten kidobolják, hogy a határszélen csak fényes nappal és csak olyankor dolgozhatnak, amikor a szomszédaik is a közelben foglalatoskodnak. Estefelé pedig korán abba kell hagyniok a munkát, és utolsó szálig csoportosan kell hazamenniök, mert sajnos előfordultak már olyan esetek, hogy azt a gazdát, aki munkáját el akarta végezni s ezért az alkony beálltával is dolgozott, a fegyveres granicsárok áthurcolták a határon is, és ha a leventeség, határőrség, csendőrség stb. intézményéről kedvük szerint nem vallott, kegyetlenül elverték. Megtörtént az is, hogy mivel az áthurcolt gazda nem is tudott kívánságukra adatokat adni, félholtra verték. Majd, hogy az ütések helyei embertelenségüket el ne árulhassák, a megkínzott embert agyon is lőtték a magyar határ közelében, mondván, hogy engedély nélkül ment át a határon. A gyilkosság után sem a kiszállt magyar bizottságot, de a szerencsétlen ember 6 gyermeke közül egyet sem, csupán a feleségét engedték át a határon, de ő is csak 10 m távolságból nézhette a foltoktól és vértől elcsúfított férjét.
Jellemző eset, hogy egy állás nélküli iparost azért lőttek agyon, mert térképet találtak nála, amiért kémkedéssel gyanúsították. Pedig a térkép csak azért volt nála, hogy segítségével a veszélyes területen biztosabban Berzenczére találjon. Véletlenül Berzencze helyett mégis Gólába tévedt. Kínvallatása után vissza a magyar határra vezették és megmondták, merre kell „szaladnia”. Ők persze külföld előtt is okot kerestek arra, hogy kivégezhessék (ama címen, hogy a határon előlük elfutott). A szerencsétlen ember visszanyert szabadságának örülve persze, hogy futásnak eredt, de vesztére, mert a következő pillanatban a háta mögötti két lövésre holtan rogyott össze.
Sajnos ezekhez hasonló esetek évenként többször fordulnak elő a környéken. Mindez bővebb magyarázatra nem szorul, ha figyelembe vesszük az ottani jugoszláv lakosság állítását, mely szerint minden egyes magyar élet kioltásáért a granicsárok titokban 1200 dinárt kapnak. Állításukat igyekszenek bizonyítani azzal, hogy a granicsárok minden határgyilkosság után költséges mulatozásokat rendeznek. Azt is elmondják a lakók, hogy a legtöbb esetben pap nélkül, mégcsak koporsóba se helyezve ássák el az ilyen szerencsétlen hullákat minden haláleseti felvétel és anyakönyvi értesítés nélkül. Ezek a szerb igába kényszerített jó magyar szívek végül azt is hozzáfűzik, hogy nekik az árulás bűntette és életveszélyes büntetés terhe alatt mindezekről egy árva kukkot sem szabad szólniok.
Azonban ezek a gyakori dörrenések, amelyek egy-egy békés emberéletet oltanak ki, és az árván maradt ártatlan apróságok szakadatlan sírása még korántsem merítik ki Berzencze fekvésének mostohaságát. Csak a politikai önkény embertelensége húzhatta meg így a határt, hogy embermilliók boldogulását áldozzák fel azért, hogy egyes szerencsés országok számára politikailag, illetve harcászatilag kedvező helyzetet teremtsenek. Így az itteni határnál is mit törődtek a tízezrekkel, csakhogy a falvak mögött elhúzódó Dráván alkalmas pillanatban, biztos födözet mellett, akadálytalanul akár az egész jugoszláv hadsereg is átkelhessen.Ez az oka annak, hogy – mondhatnánk – Berzencze is a legkellemetlenebb helyzetbe került a békekötés folytán, mert minden pillanatban érhetik azok az áttörések és rablótámadások, amelyeket a vérszomjas szerb csőcselék állandóan ígérget.
De ha a jugoszláv hatóságok ezeket a felelőtlen elemeket féken akarják és féken tudják is tartani, egy újabb háború esetén Berzencze aligha kerülhetne ki végzetes helyzetéből, amit világosan bizonyítanak azok a harcászati betonépítkezések, amelyek közvetlenül a magyar határ mellett jelenleg is folynak. Eme építmények állítólag védelmi művek ugyan, de vajon mit védhetnének a Dráván inneni három falun, hacsak a szeb hadsereg drávai átvonulását nem? A hadsereg átvonulása után pedig mi következhetne más, mint hogy egy háború esetén, talán a hadüzenetet sem várva be, pillanat alatt Berzenczén teremjenek – s ha tehetik – innen tovább nyomuljanak az ország szívébe. Mégis, hogy az ilyen készülődésükről eltereljék a figyelmet, a világgal azt szeretnék elhitetni, hogy mi akarunk háborút.
Az állandó szerb fenyegetések és eme harcászati készülődések miatt nem csoda, ha Berzencze népe retteg, ha egy-egy kényesebb ügy vetődik fel a diplomácia világában. Csupán az nyújt némi megnyugtatást a nép izgalmára, hogy a szomszédja nem Szerbia, hanem a sokkal műveltebb horvát nép, amely elnyomatásában maga is alig várja a felkelés és szabadulás pillanatát.
Ha egy-egy határszéli gyilkosság felkelti is Berzenczén a nép dühét, ha egy-egy szárnyra kelt háborús hír egy pillanatra megdöbbenti is Berzencze népét, megnyugszanak újra és a feledés fátyolát borítják a kellemetlenségekre, csak parányi reményt is lássanak a holnapi napban. A kellemetlenségek, a halálos félelmek, a halálos veszedelmek még mindig nem kényszerítik őket falujuk elhagyására, ha csak parányi lehetőségük is mutatkozik életük fenntartására és egy darabka föld megszerzésére.
A népnek ez a falujához és földjéhez való hűséges ragaszkodása, utolérhetetlen szorgalma és kitartása mind megannyi garancia arra, hogy az ország legvégében, mint határszéli bástya, a haza üdvére viruljon és fejlődjék Berzencze.
Az eddig elmondottakban Berzencze gazdaságát és polgári társadalmát tárgyaltuk. Szükségesnek tartom néhány vonásban még a cigányok életére is rávilágítani. A trianoni békeszerződések után a határon túli cigánytelepekről számtalan család költözött Berzencze határába. Ezeket ideiglenesen a falu keleti végétől pár száz méternyire a Cigány-árok partra telepítették. Mivel azonban ezek a községnek több szempontból ártalmára voltak, s a munkás elemek közé való beolvasztásnak sem nagy jelét mutatták, innen kilakoltatták őket. Csupán két családot hagytak meg, akik a gyepmesterséget és egyéb munkát (gazdaságit) is vállaltak. A nagyobbik csoportot a tüskevári erdőbe, Szenta község határába telepítették. Ezáltal Berzencze falu elég nagymértékben szabadult meg a cigányok molesztálásától. Ellenben annál többet panaszkodnak a szentaiak az örökös koldulás és cigányjárás miatt. Berzencze ettől függetlenül továbbra is ott tartja őket.
Ez a 15-20 teknővájó oláhcigány életmódjára, táplálkozására, szokására, ruházatára, lakására, erkölcsi és házaséletére nézve nagy eltérést mutat a község polgárai és muzsikus cigányaival szemben. Életmódjukra a legutóbbi időkig nomádok voltak, sőt még ma is azoknak tekinthetjük, amennyiben állandó csavargásból, vándorlásból élnek. Lakásuk ugyan helyhez köti őket, de sokszor a hetedik faluba is elvándorolnak az asszonyok kolduszsákjukkal, a férfiak teknőjükkel és fejszéjükkel. Asszonyaik főfoglalkozását a kéregetés teszi ki. Az egyik vállukon sodrófára akasztott bugyrot, a másikon kis teknőikben csecsemőiket hordják. Így járnak nemcsak házról-házra, hanem faluról-falura keserves rimánkodással kéregetni. Legtöbbnyire kenyeret, zöldségfélét, krumplit, lisztet kérnek, de rendszerint az is megkérdezik, van-e valami baromfi, vagy más állati dög. A falusi nép ezt szívesen adja nékik, mert megmenekülnek a dög elásásától. Estére kelve hatalmas bugyrokkal és a teknőbe pólyázott csecsemővel megterhelten szinte görnyedve térnek haza, több kilométer távolságra lévő otthonukba.
A férfiak főfoglalkozása a favágás és teknővájás, mást nem is igen végeznek. Mezőgazdasági munkára csak az utóbbi időben és most is csak nagy ritkán vállalkoznak, mert mint mondani szokták: nem szokta a cigány a szántást. Házról-házra járva megkérdezik, nem kell-e fát vágni? Ha igen, akármilyen hosszú vagy vastag darabokat kelljen is tűzre aprítani, azt fűrész nélkül csak fejszével végzik el. Munkájukért pénzt vagy élelmiszert kapnak. Másik még ennél is fontosabb foglalkozásuk a teknővájás. Erre a célra speciális görbefejszéket, vésőket használnak. Általában puha, könnyen faragható fából (nyár, fűz és hársfából) készítik cikkeiket. Ezek: teknők, melencék, falapátok, főzőkanalak, cipészszékek stb. Egy-egy fát rendesen feléből dolgoznak fel, mégpedig úgy, hogy az előállított cikkek fele a tulajdonos, a másik fele pedig a cigányé lesz. A keletkezett forgács a fa tulajdonosáé marad. A cigány munkadíjként kapott teknővel, lapáttal stb. házról-házra járva igyekszik azt rendesen, pénzért értékesíteni.
A család önálló vállalkozása a sertéshizlalás. A legtöbb esetben minden család legalább egy disznót tart. Ezek számára élelmet azonban ritkán vesznek, rendesen az összekoldult kenyérrel, krumplival és döghússal hizlalják súlyos mangalica sertéseiket. A hentesek különös előszeretettel veszik meg a cigányok disznait, mert azok átlag zsírosabbak a „pógár” disznainál, mivel sok kenyeret s makkot esznek. A sertést maguk nem ölik le, azt eladják. Maguk inkább döghússal (murdel) élnek, de ezt is csak frissen eszik meg, s nem füstölik föl, mint a pógárság, amely egész évi szalonna- és hússzükségletét így látja el. A körállatorvos véleménye szerint azért nem árt meg nekik még a lépfenés dög húsa sem, mert azt, mint frisset fogyasztják el. Két-három napos dögöt ritkán esznek, de előfordul, hogy három-négy nap után ássák ki a dögtemetőből. Ilyenkor a húst előbb alaposan kiforrázzák, e vizet kiöntik, s csak ezután sütik vagy készítik el másképp a döghúst. Amint füstön, éppúgy másféleképpen sem konzerválják a húst.
A cigány, ha falujában elég dögöt nem talál, a 4-5. faluba is elmegy dögért. Ha temetetlen dögöt nem kap, nem sajnálja a fáradtságot attól, hogy a frissen hantolt gödröt felássa tartalmáért. Újabban a körállatorvos több faluban karbollal önteti le az elhullott állatot, ezért a cigány a friss hantolásba fejsze nyelét mélyen leszúrja, s kihúzás után annak végét megszagolja, így megállapítja nem karbolos-e a dög. Sertésvész alkalmával, ha a faluban nincs vész, akkor a hetedik faluba is elmegy dögért. Hogy ilyen távoli cipeléstől megkimélje magát, gyakran csak a zsigereit viszi el a pestisvészben elhullott állatnak. Ezeket aztán a falu sertéslegelőjén, vagy egyesek disznóóljában elszórja, hogy a pestist ott is elterjessze. (Erőss körállatorvos kétízben is talált a disznólegelőn ilyen fertőzött sertésbelet, amikor a faluban még híre sem volt a pestisnek.) Újabban a közigazgatás minden fáradozása ellenére sem lehet a döghordástól elriasztani, mert még éjjel is képes a dögöt kiásni és a két méter magas kerítésen áthurcolni. A kisebb állatokról, baromfiról közigazgatásunk még ennyire sem intézkedhet. Így a pestis a baromfiak között szinte ellenállhatatlanul garázdálkodik. Egyesek állítása szerint, ha nincs baromfihullás, mérgezett kukoricát szór el egyes udvarban.
A gyermeknevelés terén is érdekes, de egyúttal ártalmas szokásaik vannak. A gyermeket az anya a szopásról 2,5 éves korában szoktatja le. Nagyon gyakori, hogy még 5 éves korában is szopik a gyerek. Leszoktatásra pipát használnak. Gyakran látja az ember, hogy 2 éves gyermeknek tej helyett pipát nyom szájába az anya. Büszkék arra, hogy az ő gyermekeik milyen édesen pipálnak. E tekintetben a leánygyermekek sem képeznek kivételt, amint általában az asszonyok sem. Az idősebb asszonyok a pipa mellett a bagót is élvezik, sőt a csecsemőnek is már 3 hónapos korában, ha sír, bagót tesznek a szájába, hogy kábuljon el. Ha dohányzó ember megy el mellettük, az asszony és gyermek messze elkíséri s keservesen rimánkodik a cigarettavégért.
Az erkölcs terén sok tekintetben a falu népe fölött állnak. Amennyire tolvaj a kocsisátoros kolompár cigány, annyira tisztakezű a teknővájó cigány. Mivel cigányról van itt szó, sokan hihetetlennek tartják azt, hogy ezek nem tolvajok. Pedig ez tényleg így van, legalábbis a környékbeli cigányok között.53
A házasság terén még a falusi polgároknál is tisztábbak. Vadházasság egyáltalán nem fordul elő soraikban. Leányaik a legtisztábban mennek férjhez. A házasságot polgári és templomi esküvő szentesíti meg. Igaz, hogy a régi időben saját törvényeik szerint esküdtek, amely szintén az egynejűségen épült fel, s ezt szigorúan meg is tartották. ma már azonban az államjogi törvények szerint kötik házasságaikat. Közöttük még mindig igen ritkán fordul elő titkos szerelmi élet. Ez is saját fajbelivel, idegennel cigányleány szerelmi viszonyt még pénzért sem él. Amelyik nőről kitudódik, hogy akár saját fajabeli férfival is viszonyt folytatott, úgy azt saját törvényeik szerint szigorúan büntetik. De az illető cigány férfi talán még szigorúbban bűnhődik, mint a leány. A lányok büntetése általában az, hogy bekötik a fejüket mint az asszonyoknak s többé nem hordhatják a leányok viseletét, hanem asszonyi viseletet kell magukra ölteniük. Maguk között ez a legcsúnyább megbélyegzése a leánynak. A férfiak büntetésére vonatkozólag pedig némi képet nyújt a következő két eset, amely a szomszédos Babócsa községben ezen a télen történt a cigányfaluban. Az egyik legény szerelmi viszonyt folytatott az egyik leánnyal anélkül, hogy a leányon a terhesség nyomai mutatkoztak volna, mégis a saját bíróságuk a legényt arra kényszerítette, hogy törvényesen esküdjenek meg a leánnyal. Egy másik leány csábítója nős ember volt. Tanácsbíróságuk e férfit 200 pengő büntetésre ítélte s azt be is hajtotta rajta. A leánynak pedig bekötötték a fejét. Ilyen esetek azonban ritkán fordulnak elő.
Nemcsak egyke nem pusztít köztük, de semmiféle gyermekáldás korlátozó műveletet sem végeznek. Kivétel nélkül sokgyermekes családok. Általában vallásos katholikusok, legalább vasárnaponként templomba járnak, s évenként gyónnak és áldoznak.
Mint a legtöbb társadalmi rétegben, úgy itt is találunk borivókat. Azonban kimondottan szenvedélyes alkoholistát nemigen látunk közöttük. Ez talán főleg az anyagiakra vezethető vissza. A szeszesitalt, különösen a bort, mint tápszert és a jókedv felidézésére kitűnő szert fogyasztják. Főleg áldomásiváskor isznak valamivel többet a mértéknél. Ilyenkor asszony, ember becsíp. Nagy részegség különös lelkiállapotot vált ki belőlük. A nők majdnem kivétel nélkül, de sok férfi is, egyik pillanatban sírnak, a másikban dalolnak. Hangos dalolással mennek végig a falun, miközben egyik-másik minden ok nélkül sírni kezd.
Csúnya szokásaik közé tartozik a káromkodás. Férfiak, nők egyaránt csúnyán káromkodnak, azt sem véve tekintetbe, hogy a jelenlevő gyermekek is hallják azt. Ugyancsak a legkisebb fiú és lány is tudja már különös táncukat, a „rókatáncot”. Úton-útfélen eltáncolják ezt a táncot, pár fillérért, amely abból áll, hogy egy forduló után felemelt ballábuknak bokáját belülről jobb tenyérrel, a jobb láb bokáját pedig a balkéz tenyerével ütik meg, miközben csúnya pikáns szöveget énekelgetnek. Egyébként nagyon tisztelettudók és alázatosak. Mindenkit tekintetes úrnak szólítanak, a gróftól a cipészsegédig. Mindenkinek köszönnek a „Jó napot adjon Isten”-nel.
Műveltségük bizony, sajnos általában nagyon alacsony fokon áll. Igen sok közöttük az analfabéta. Ennek oka, hogy a régebbi időben egyáltalán nem jártak iskolába, sőt a legújabb időben is csak szórványosan lehet őket iskolára kényszeríteni, mivel szegénységük miatt télen több családtag visel egy lábbelit. Így csak nyáron járnak iskolába, s akkor is csak a kényszernek engedve. Az iskolások kora tavasszal és késő ősszel is csak egy szál ingben és mezítláb szaladnak az elég távoli iskolába.
Egészségük a rendkívül hiányos öltözet ellenére is nagyon edzett. Nem is sokat törődnek a szülők, ha egy-kettő el is hal közülük. Általában a felnőtteknek is csupán két rend fehérneműjük és ruhájuk van. Ez is a férfiakon és a nőkön is cafatokban lóg alá. Ezeket a rongyokat csak nagyon ritkán vetik le magukról, mert hisz még éjszakai alvás közben is rajtuk van. A fehérneműt az asszonyok néha meg is mossák. Fürdeni is csak a fiatalok szoktak, s ezek is csak nyáron, inkább a hőség és a sport miatt, mint tisztasági szempontból. Télen azonban sohasem fürdenek, éppúgy, mint az idősebbek nyáron sem. A mosdást rendszerint hetenként végzik el, de akkor is csak legtöbbször szájba vett vízből, szappan nélkül. Lábaikon ujjnyi vastagságban cserepesedik meg a retek. Egészségük mindezek, valamint sárodulakásuk ellenére meglehetősen jó. Annak ellenére, hogy a trachoma itt nagyon elterjedt, trachomás szembeteg egy sincs köztük, állítólag az örökös füst miatt. Viseletük az utóbbi időben alig különbözik a szegény parasztságétól. Csupán arról lehet őket felismerni, hogy sokkal rongyosabbak a férfiak és a nők is, és arról, hogy a nők vállairól hiányozhatatlan a sodrófára akasztott, vállon hordott kolduszsák és a férfiak vállairól a fejsze. Az idősebb férfiak kalap nélkül járnak még télen is. Az asszonyok fején kendő van, de az idősebbek sokszor hajdonfőtt járnak. A lányok hajadonfővel, szalaggal befont, leeresztett hajat viselnek. Kendőt vőlegényük vesz nekik eljegyzési ajándékul. Esküvő után az asszonyok oldalt fonják a hajukat és a fonatot a homlok fölött a fejükön átvetik. Az idősebb férfiak vállraeresztett hosszú hajat viselnek, melyet a homlokon vitézkötésszerüen csomóba kötnek. A háború előtt semmi pénzért sem vágták volna le hajukat. Mai fiatalságuk azonban nemcsak haját vágatja rövidre a borbélynál, hanem borotválkozik is ott.
Nyelvükre nézve jellemző, hogy a gyermekek 4-5 éves korukig sajátságos oláh nyelvüket beszélik, s csak azután tanítják őket a magyar nyelvre. Egymásközti nyelvük továbbra is az oláh. Érdekes, hogy ennek ellenére családi neveik tiszta magyar hangzásúak, kivétel nélkül mind. Az egész környék családja között más nevet nem is igen találunk mint Bogdán, Kalányos, Balog, Orsós.
Lakásuk az ősember lakására emlékeztet bennünket. Földbevert cölöpök közé agyagot döngölnek. Fent a cölöpökre gerendákat helyeznek egymás fölé. Erre 30-40 cm vastagságban földet terítenek. A tetőre cserép helyett gyeptéglát raknak. Szellőzőablak csak ritkán van lakásukon, ekkor is nagyon kicsi. Lakásuk két részből áll: egy nagyobb szobából és keskeny, rövid, folyosószerű előszobából. A két szoba között ajtó van, de sokszor azért a fűtést az előszobában, szabadtüzhelyen végzik. Ugyancsak itt sütnek és főznek is télen. A főzést háromlábú vaskondérban eszközlik. Nyáron ugyanilyen szabadtüzhelyen, de az udvar közepén főznek. Az előszoba udvar felőli oldalán nincs ajtó.
A szoba belmérete kb. 2,5×4 m, alakja legtöbbször ellipszis alakú. Magassága 2 m körül ingadozik. A berendezés a bútorzatban szegény, a fal mellett 1,20×2 m-es priccs. Ezen és a földön alszik az egész család. E priccsen kívül rendesen csak egy láda található a szobában, ebben tartják hiányos ruházatukat s megtakarított pár pengőjüket. Szekrények, székek, asztal, stb. nincs lakásukban. Eledelüket is a földről fogyasztják el.
Az udvart kerítés nem veszi körül. Kút és gazdasági épületek nincsenek udvaraikon, csupán egy vesszőből font disznóól.
Érdekes sajátságuk, hogy a maguk falujában politikai községtől teljesen külön, önálló politikai és társadalmi életet élnek. Van önálló közigazgatásuk és bíróságuk. Rendesen egy bírójuk és helyettes bírójuk van (bírónak és nem vajdának nevezik). A bíró mellé általában négy elöljárót (tanácsnokot) választanak. A választásokat a legizgalmasabb, küzdelmes megvesztegető korteskedés előzi meg, majd nagyobb mennyiségű boráldomást isznak. A bírók és elöljárók teendője az igazságszolgáltatás. Egyes esetben tanácsbíróságban. Az előjáróknak teendője a bírót hivatalos tevékenységében támogatni, s a tanácsbíróságba szavazattal ítéletet mondani. Jóllehet törvényeik nincsenek kódexbe foglalva, mégis szigorúan érvényt szereznek azoknak.
Az egyes tanácsbíróságnak első teendője a felek egyeztetése, ennek megvalósíthatatlansága esetén mindkét bíróság maga hoz ítéletet, mégpedig kisebb ügyekben maga a bíró, nagyobbakban a tanácsbíróság. Föllebbezés nincs, legfeljebb rendes polgári bírósághoz fordulhat a fél keresetével, illetve panaszával. Ennek mellőzése esetén úgy a büntető, mint a polgári perben hozott ítéletet drákói szigorral hajtják végre. Ítéleteik rendszeresen pénzbüntetés. A befolyt büntetéspénzeket a bíró őrzi meg, amíg azt közösen elisszák, vagy jótékony célra, rendesen szegényebbek temetésére fordítják.